Mielőtt közzétenném legutolsó versemet, szeretnék megemlékezni a 4. szülinapunkról. Bizony, bizony, augusztus 2-án ismét egy évvel idősebbek lettünk! Bár egyéb ügyes-bajos dolgaink miatt kicsit eltávolodtunk ettől a blogtól, azért mégis csak a szívünk egyik pici csücske, kár lenne megfeledkezni róla. :)

Tombol a világ, dühöng szüntelen
Nem nézi hol árt, semmin sem mereng.
Zokog az égbolt, hullajtja bús könnyeit
Jajszót kiált, földön túlit, mennyeit.

Senki nem érti, felelni sem felel
Talán csak nekem, a fülembe énekel.
Fájdalmasan bús, szívszaggató dal ez,
Nincs benne más, csak folytó félelem.

Keblére ölel, sötétséggel takar,
Magány a párnám, tovább zúg a dal.
De nem altat el, ébren hánykódom
Mint hajótörött, vajon hová tartok?

Tombol a világ, dühöng szüntelen,
Én idebenn, de a lelkem védtelen.
Zokog az égbolt, hullajtja bús könnyeit
Nincs erőm, a küzdelem kimerít.

2012. 05. 23.

Szerző: Morgan Burnley  2015.02.28. 22:55 Szólj hozzá!

Címkék: vers vihar fájdalom éjszaka

Az első bejegyzés amit találtam, bár 2008.08.15-i, de annak a bizonyos medvének a bőrére inni legyen most megengedhető.

Szóval boldog 3. szülinapot AWF!

Manapság maga a blog is inaktívkodik, meg a beküldők is. Pedig várjuk ám műveiteket, akármilyen gyerekesnek, réginek és porosnak találjátok őket. Ez az amatőr írók köre, itt nem kell senkinek megfelelned, és maximum jó tanácsot, véleményt fogsz kapni, vagy csak elolvasnak.

Van facebook oldalunk is, várjuk az olvasók/fanok csatlakozását, ha valaki ezt eddig nem tudta/elmulasztotta volna: AWF

Szerző: TAJ  2011.08.09. 18:39 Szólj hozzá!

Cirkusz az élet, s mi vagyunk benne az artisták,
Reflektorfényben minden éjjel, ragyognak a lámpák,
A porondmester szónokol, mindenki teszi a dolgát,
Akarat nélküli, elnyomott sorsú, vidám rabszolgák.

Én meg vagyok a bohóc, akin nevet a közönség,
Arcomra fagyott a vigyor, nem vicces ez már rég.
Elrejtettem önmagam a vastag sminkréteg mögé,
Ne gyere hozzám közelebb, mert megrémiszt a mély.

Máskor  a marionettbábu szerepét kéretlenül kapom,
Úgy mozdulok a színpadon, ahogy mozgatják minden tagom.
Hálátlan dolog ez, s vágyok fenn szállni szabadon,
Vasmarokkal fogva tart a felettem álló hatalom.

S, hogy mindezek mögött én vajon ki is vagyok?
Senkit nem érdekel, míg a néző önfeledten mosolyog.
Ha nyomorultul érzem magam, látni rajtam nem fogod,
Hisz cirkuszban vagyunk, s a fő, hogy a show tovább robog.

Cirkusz az élet, s mindenkinek jut benne egy szerep,
Reflektorfények égnek, rád szegeződnek a szemek,
A porondmester készen áll, a zenekar belekezd,
S mozgásba lendül az örökké vidámnak tűnő gépezet.

2011.06.01

Szerző: Morgan Burnley  2011.06.01. 20:18 Szólj hozzá!

Címkék: vers cirkusz

Nos, az aktivitás apadt, én többnyire dalszövegírással foglalkoztam az utóbbi időben, más meg mással, ahhoz meg mi közöm. Üdv mindenkinek ismét, utólag is buék, kellemes karácsonyt, a formaságok elmaradtak anno. Jobb később mint soha, bár lassan előre kívánhattam volna, nem utólag.

Továbbra is várjuk névtelen, vagy nem névtelen leveleiteket verseitekkel, novellátokkal, a már sok helyen megemlített címeken.

Ez itt a reklám helye, facebookon is megtaláltok minket, és ajánlom figyelmetekbe saját blogomat is, ha már én írom e pár sort.

A versek világába idén, ezzel térnék vissza:

 

Sajgó lélek

Ó te sajgó lélek,
Ki lelkem sóhajoddal kérted,
Testem minden nedvével epedezik érted.

Te sajgó lélek...
Hisz magad nem ígérted,
Mégis minden mozdulatod kéjjel megigézett.

Sajgó lelked,
De búmat feledteted,
Illatodat érzem, mégsem lehetek veled.

Sajgó bánat,
Mert csókolná a szádat,
S örömében kiáltaná, élj vele a mának.

Sajgó vágya,
Ajkad érintését várja...
S lelketlen lelke nem maradna árva

Szemed beleragyog, úgy ölel át karod,
De mindez álom, s ébredvén
Saját szívem sajog...

Szerző: TAJ  2011.02.08. 00:10 Szólj hozzá!

Címkék: vers álom szerelem kérdések

Egy hangyányi fáziskéséssel ugyan, de örömmel tudatjuk Veletek, hogy ismét egy évvel öregebbek lettünk. Az AWF augusztus 2-án ünnepelte 2. születésnapját, és ez alkalomból szeretnénk megköszönni azoknak, akik hozzájárultak a blog fenntartásához. Reméljük, a jövőben újra felpörögnek az események és újabb tagokat köszönthetünk majd. Addig is további kellemes időtöltést és jó alkotást kívánunk Nektek!

BlackAngel és TAJ

Szerző: Morgan Burnley  2010.08.09. 11:21 2 komment

Idegen ujjak érintenek. Megfordulok.
Angyali arc mosolyog rám, visszamosolygok.
Azt mondja, hogy régóta figyel, engem akar,
Vajon mi lenne ha ölelne az a két kar?

Repülnek a percek és mi csak beszélgetünk,
Néha-néha véletlen összeér két kezünk.
Hirtelen feláll, azt mondja most mennie kell,
Fejemben ádáz harc dúl: "Hagyd!" és "Ne engedd el!"

Körülöttem emberek, vidáman csevegnek,
Felírja a számát, s int, hogy "Most elmegyek."
Én csak nézek utána, kezemben mobilom,
Még érzem melegét, jé, üzenetet hagyott:

"Sajnálom, hogy csak úgy hirtelen elrohanok,
Ha tehettem volna inkább veled maradok.
Annyi mindent mondanék, de túl sok az ember,
Ha valamikor teheted, kérlek majd hívj fel!"

Arcomról a bánat egy mosolyban veszik el,
Barátnőim néznek, nem értik most meg mi lelt.
Már épp belekezdenék, de halványul a kép,
És lelkembe fájó sebet mar az ébredés.

2010.05.03

Szerző: Morgan Burnley  2010.05.03. 18:59 Szólj hozzá!

Bizalmam s hitem öledbe fektetve várom a holnapot,
Hogy lássam hogy ragyog, hogy kacag szemembe szemed,
Hogy érezzem kezed szorítását, tested melegét.
Mert karod menedék, hova világ elől bújhatok.
S búvok is ha kell, megragadlak s ölellek,
Átkarolva simítom tested, az érzéssel hallhatóvá tetted,
Láthatóvá a színtelen világot, íztelent ízessé,
Csókodban elvesztem, s egyben váltam én veszetté.

Kezem összetartva, szív minden gondolatom feléd hajtja,
Jövőm kétely nélkül, keretben kép s mi ott vagyunk rajta.
Némán tűr s nem mondja ki mit ordítva kiáltana,
Vigyél ma magaddal, ne búcsúzz el többet,
Ne érezzem többé hiányod, s ígérem rád örökké vigyázok.
Apró percek, csekély órák, s nem hetek, nem hónapok...
Apró betűk, gyatra szótagok...belőlük lett mondatok...
Évek tengerévé lesznek, s én építek rá csónakot.

Szerző: TAJ  2010.04.22. 09:05 Szólj hozzá!

Igen igen, de megígérem az utolsó. Az utolsó megosztott dalszöveg amiből szintén nem lett dal soha.

 

Minden ember életében tudod eljön az a nap,
Mikor egy komoly nő az ajtóján kip-kop bekopogtat!
És mit tehetünk, kinyitjuk az ajtót, és várjuk,
Hogy e komoly nővel teljesüljön minden egyes vágyunk.
Kip-kop: de nehéz erőt venni és felállni,
Hip-hopp: hisz eddig össze-vissza tudtál szállni,
De most úgy érzed börtönbe kerülsz, vesztőhelyre,
Nem ugorhatsz minden utatba kerülő mellre...
A helyre, melyre kerülsz minden egyhangúnak látszik,
Nem a farkaddal gonolkodsz, szíved ami veled játszik...
Az érzelem és nem az érzés dominál a helyen,
A pöcsödön nem múlik semmi, csak az érzelmeden!
Rózsaszín a világ, és nem látsz mást csak azt a nevet,
Ahogy kéjesen a szemedbe néz, és rád nevet,
És úgy érzed, hogy leélnéd vele az életedet,
Szóval mondd el nekem bátran, neked mit jelent?!

Neked mit jelent, mit jelent a nő
Neked mennyit ér,ó mennyit ér ő,
Ha úgy érzed rátalálsz és nem csak hálsz,
Mondd el nekem testvér hogy mire vársz?

Minkettőnknél megvolt a kopogtatás,
És uram bocsáss', az ajtónyitás...
Két testvér két nője, két szívnek két kője,
Két láncnak ékszere, két férfi végzete...
Örök vagy véges, ez persze kétséges,
De addig jó amíg úgy érzed, krémes, értékes...
Azt úgyse te szabod meg testvér, meddig ragyog csillagod,
Meddid jelent édenkertet számára az illatod,
Meddig jelent napot sötét, kiszáradt szívedbe,
Meddig nézel úgy rá mint egy hívő néz istenre...
Meddig édes mélyről feltörö patakod íze,
Meddig dobban érted most még kalapáló szíve,
Meddig érzed gyomrodban a reszketés érzését,
Ha nem látod, meddig érzed szívednek vérzését!
És ha nem tettem még fel előbb az életed kérdését,
Kérem a hölgyek-urak szíves elnézését!

Neked mit jelent, mit jelent a nő
Neked mennyit ér,ó mennyit ér ő,
Ha úgy érzed rátalálsz és nem csak hálsz,
Mondd el nekem tetvér hogy mire vársz?
Beengednél-e ha neked kopognék?
Vígasztalnál-e ha neked zokognék?
Ha nem lennék veled, ugye hiányoznék?
Ha bajba lennél, én imádkoznék!

Ajjajjajjjj...azt mondják érzelmes voltam
De nem,[NEM!] én csak szívemből szóltam!
Engem is elvakít az a vala, az a valami,
Engem is csak vezet az a vala, az a valaki,
Nekem se a farkam parancsol e pici dalban,
Bár nem mindig így van, ezt megsúgom halkan...
De egy új oldal, új álmokat is tükröz,
Mint a varázsló a nyúllal, szívem velem is úgy trükköz,
Farkammal együtt szavalnak pici varázsigét,
Melyel varázsolnak perverz, vagy érzelmes igét
A nyelvemre, kezemre, eszemre tollamra,
S így kerülnek ütős, vagy érzelgős dallamra,
Így lesz komoly témájú vagy teljesen laza,
Puhány, vagy vág mint a réten a kasza!
De rá vagyok szorulva erre a hajlamra,
Ha nem lenne a varázslat senki se hallgatna!

Beengednél-e ha neked kopognék?
Vígasztalnál-e ha neked zokognék?
Ha nem lennék veled, ugye hiányoznék?
Ha bajba lennél, én imákoznék!
Neked mit jelent, mit jelent a nő

Szerző: TAJ  2010.04.19. 02:54 2 komment

Igen ez is egy olyan megosztandóm ami dalként talán sosem készül el, egyétek-igyátok :)

 

Egyedül feküdtem egyedül aludtam,
De megszereztelek, és tőled bevadultam
S mióta megismerhettem a tested titkait,
Azóta fogva tart a vágy, a ritka hit,
Az érzés, amit viszonzol nekem,
És ez az oka hogy nyugodtan hajtom le esténként a fejem.
Sokszor vitázunk, de ez csak taktika,
Hogy jobb legyen utánna a....taptidaptidaaa...
S ha mégis valami komolyra fordulna,
Megbántanálak, s könnyed kicsordulna,
Nem bírom nézni az ártatlan szemed,
Elveszek tekintetedben, s ez sikerhez vezet!
Kezet a csípőre, fenékre, vállra,
Érzem a te tested ugyanúgy várja...
Fogvatart, megragad minket az ágy,
És egész este magához ölel a forró vágy...

Forró vágy...már vár minket az ágy,
Szív dobban...és ajkadon ott van az ajkam
S füledbe súgom halkan:
Te vagy a nő, akit mindig is akartam!

Vadító nézésed megigéz engem,
És kósza gondolatok járnak fejemben,
A szirmok alatt rejtőző gyönyörű tested,
Az érzéstől mit én is érzek, fejedet veszted,
Nincsen már külvilág, testedet látva,
Mindent kitárva, szájam tátva,
Tüzelő bőröddel hozzámsimulsz,
Tekintetedben kéj, hozzám bújsz,
Vad csókok feledtetnek minden rosszat,
Értelmét veszti minden sértő mondat,
Mit egykor kimondott a szám vagy a szád,
Most csak Te és én, na meg a forró vágy...

Forró vágy...már vár minket az ágy,
Szív dobban...és ajkadon ott van az ajkam
S füledbe súgom halkan:
Te vagy a nő, akit mindig is akartam!

Eltűnt a világ, nincsenek csillagok,
Csak szemed világít, az arcomba ragyog,
Megszűnik minden kis parányi galaxis,
Ahogy vadul csókolsz és néha harapsz is,
Eltűnik a föld és nincsen már holdja,
A testem szomját a te tested oltja,
Nincsenek Országok, államok, hatalom,
Egyedül gyönyörű testedet akarom,
Eltűnt a sok falu, sehol egy ház,
Csak kéjes sikolyod és a túlfűtött láz,
Megfeszül testünk, megroppan az ágy,
Eggyé olvasztva lángol a forró vágy...

Forró vágy...már vár minket az ágy,
Szív dobban...és ajkadon ott van az ajkam
S füledbe súgom halkan:
Te vagy a nő, akit mindig is akartam!
Forró vágy...már vár minket az ágy,
Szív dobban...és ajkadon ott van az ajkam
S füledbe súgom halkan:
Te vagy a nő, akit mindig is akartam!

Szerző: TAJ  2010.04.19. 02:50 Szólj hozzá!

Nem ez még nem a "mű", csak egy megjegyzés, ez egy dalszöveg lett volna, de mivel sosem készült el, hát fogadjátok szeretettel.

Mikor kicsi vagy az első amit szeretnél a járás,
Az egyedül evés meg az egy helyben állás,
S mikor eléred a célod, új vágyat érzel belül,
Milyen jó lenne fürdeni a kacsával egyedül,
Jó lenne a dömpert egész napra lefoglalni,
Az oviban a színes ceruzákat mind elmarni,
Az ovónéni pasijaként, hintázni, legózni,
Olyan nagy szeretnék lenni mint apu, melózni,
Egész nap csak móka, de nem elég neked,
És eljön a nap mikor lábad suliba teheted...
Először még tetszik, a betűk szavak lesznek,
Egyszer hozzáadtok, majd abból elvesztek...
De erre is ráunsz monotonnak tűnik megint,
És ebből a bajból senki nem húz ki nem segít,
Lennél inkább felnőtt, vagy 18 éves,
Akkor minden biztos megoldódik, ez nem kétséges...

Mikor gyötrődve fekszek ágyamon s az álom,
Nem jön szememre, magam előtt látom
A napot...hisz oly könnyű volt minden,
S a felnőtté válást mégse adták ingyen...

Felsős leszel és új tantárgyakat kapsz,
Ez valakinek tréé, valakinek meg klassz...
De egyben egyet értenek, a bűvös tizennyolc,
A szám mi bizonyosan majd egy szebb jövőt hoz...
Minden nap foci, és egymáshoz járkálás,
Először a móka aztán a tanulás
De többet akarsz, idősebb, felnőtté lenni,
S észre se veszed, és a pár évnek annyi...
Elérkezel oda hogy a pályád a tét,
És ekkor fordul elő az hogy sok ember vét
A legrosszab ha sorsodat a szülők döntik el,
Vagy lehet nem, a lényeg az hogy dönteni kell...
De ki tudja még akkor kamasz fejjel hogy mi lenne,
Hogy kőművesnek, vagy inkább profi dokinak menne...
A lényeg hogy fordulatot vesz veled a világ,
Egy idegen helyre mész hogy majd ott hallgasd az imát...

Mikor gyötrődve fekszek ágyamon s az álom,
Nem jön szememre, magam előtt látom
A napot...hisz oly könnyű volt minden,
S a felnőtté válást mégse adták ingyen...

S az idegen helyre is beilleszkedsz,
Ismerősöket na meg barátot szerezhetsz.
Egyre közelebb kerülsz a felnőtté váláshoz,
Egy beteljesűlt álomhoz, kocsihoz, álláshoz,
És a pár év úgy röppen el hogy észre se veszed,
Tizennyolc lettél, és kezed össze teszed...
Na persze aztán belelóg a kezed a nagy bilibe,
Rádöbbensz hogy nincs pénzed piára meg cigire,
Rájössz hogy kéne egy csaj meg egy állás,
És hirtelen jött kicsit ez a felnőtté válás,
Hiányzik a sok span kivel annyit lógtatok,
És sötétedik a kép amit megálmodtatok...
A szabadidőd alvással már körülbelül 0,
Hazaérsz a melóból és mint egy hulla,
Dőlsz be az ágyba és magad előtt látod,
Ami egykor voltál, és a teljesült álmot...

Mikor gyötrődve fekszek ágyamon s az álom,
Nem jön szememre, magam előtt látom
A napot...hisz oly könnyű volt minden,
S a felnőtté válást mégse adták ingyen...
Lennék inkább ovis, lennék inkább gyerek,
Csak ne vennének körül ezek a szigorú fejek,
Nem kell a pénz és nem kell az állás,
Gyerekkorba vissza, nem felnőtté válás...
Hol vagytok haverok, hol vagytok barátok?
Egymásra maximum évente találtok,
Vissza úgy 10 évet, élet helyett játékot,
S ne ezt a fárasztó nem becsült árnyékot...

Szerző: TAJ  2010.04.19. 02:48 2 komment

Szeretném hinni, hogy eljött az én időm,
Hinni, hogy melletted vár rám a szebb jövő.
De olyan régóta nem hiszek semmiben,
Hogy már azt sem tudom, mindezt hogyan tegyem.

Szeretnék biztos lenni, hogy ez a sors keze,
Hogy őrangyalom fentről kézen fogva vezet,
S rád mutat ujja, jelezve ez az én utam,
Persze, ez sem lesz azért egy túl könnyű futam.

Itt egy kisbéka, ki hercegére vár,
Vajon lehet-e belőle királylány?
Merhet-e álmodni, úgy ahogyan más,
Vagy a kútba hull, mint múló látomás?

Mondanám, hogy ugyanúgy érzek, ahogy te,
De a kimondott szavak súlya végtelen.
És én nem merem vállalni, hogy összenyom,
Félek, hogy majd holnap mégsem úgy gondolom.

Mondanám, hogy ugyanazt akarjuk, te meg én,
Ám bennem még formálódik ez a vélemény.
Kecsegtető lenne, igen, talán van esély,
Hogy végül happy end zárja le ezt a mesét.

Itt egy kisbéka, ki hercegére vár,
Vajon lehet-e belőle királylány?
Merhet-e álmodni, úgy ahogyan más,
Vagy a kútba hull, mint múló látomás?

2010.04.07

Szerző: Morgan Burnley  2010.04.07. 18:23 Szólj hozzá!

Hupsz, megkésve bár de törve nem, minden kedves olvasónknak BUÉK!

-AWF szerkesztők-

Szerző: TAJ  2010.01.05. 10:46 Szólj hozzá!

BÉKÉS BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁN AZ AMATEUR WRITERS FELLOWSHIP SZERKESZTŐSÉGE!

Szerző: TAJ  2009.12.25. 08:42 Szólj hozzá!

Álmodtam...álmodtam hogy a kezed fogom,
Ölellek boldogan, a szádat csókolom,
Hiába hull a hó és mínuszok szítanak,
Fórró testedhez simulva uszítanak
A vágyak...szám már szárad,
Alkatod bámulva alábbhagy,
A kétely, elmondom kétszer,
Vagy ahányszor kéred,
Ugyanazt érzed, hozzám hajt a véred...
Szavak nem jönnek ki a szádon,
Bár csak ismernélek, de ez csak álom.

Szerző: TAJ  2009.12.20. 02:13 Szólj hozzá!

Ötvenes évek eleje. Magyarország. Virágzik a kommunizmus a nagy Szovjetunió védőszárnyai alatt. Az emberek boldogok, jóllakottak. Munkanélküliség és osztálykülönbség nincs. Hivatalosan. De mi van ha a felszín alá nézünk?
Budapest külvárosában egymást érik a szegénynegyedek. Az emberek olcsó lakbérű, omlásközeli állapotban lévő épületekben élnek. Már amennyire tudnak. Néhányan bérházak udvarában felállított lakókocsikban tengetik életüket. Bujdosók, törvényen kívüliek, hajléktalanok találnak itt menedékre.
Egy ilyen bérházban első emeletén lakott történetünk főhőse is. Lakásának ablaka a belső udvarra nézett, jóllehet nem volt túl sok látnivaló. Gondozatlan volt, elhanyagolt és gazos. Senkinek sem jutott eszébe, hogy talán ki kéne csinosítani. A saját bajukkal voltak elfoglalva.
A gaz között itt-ott a falról levált vakolatdarabok fehérlettek. A falakon néhol már a tégla is kilátszott, magán viselve a második világháború nyomait is.
Egy ködös októberi reggelen Imi, az akkor alig húsz éves fiú - akit a háború és a veszteségek férfivá avattak - a szokásos reggeli rítusokat végezte. Felkelt, megmosakodott, épp borotválkozni készült, a habot már magára is kente, mikor távoli zajra lett figyelmes az udvar felől. Fülelni kezdett hát, s mostmár tisztán ki tudta venni a lábak dobogását, csizmák csikorgását az apró köveken. Megmerevedett. Szinte érezte a bilincs jéghideg szorításást a csuklóján, hisz kétsége sem volt afelől, hogy érte jöttek, csak időbe telt, míg megtalálták.
Korán volt még. A házmester csipás szemekkel, pizsamában, szobai papucsban csoszogott elő lakásából, arcán nem titkolt rosszallással, amiért legszebb álmából keltették fel korán reggel. Ám mikor meglátta a kapu előtt álló egyenruhásokat, hirtelen kezesbáránnyá változott, és vigyort próbált erőltetni az arcára, ami sokkal inkább tűnt vicsornak. Azok nem foglalkoztak
vele, csak egyetlen dolgot akartak tudni. Szabó Imre lakásszámát. A házvezető meghajolt méltóságteljesen, majd nagy magyarázkodások közepette megfordult, s egyenesen az imént említett hátsó ablak felé mutatott, s közben azt magyarázta hogyan juthatnak oda. A rendőrök miután megkapták a szükséges információkat, faképnél hagyták az idegesen és fázósan toporgó házmestert és az épület belseje felé indultak.
De Imi sem volt rest, tudta, hogy menekülnie kell, csupán annyi ideje volt, hogy megtörölje az arcát, felöltözzön, magához vegye az iratait és némi félretett pénzt, majd irány a tető. Ismert oda egy hátsó lépcsőt, amiről üldözői nem tudhattak, így volt némi előnye velük szemben. Épp felért a tetőre, mikor zajt hallott. "Most törték be az ajtómat." Nyugtázta magában.
Így hát nyilván eltűnését is észrevették mostanra, nem vesztegette hát az idejét. A tetőn keresztül átjutott a szomszédos épületre, majd a tűzlépcsőn lemászva az utcán találta magát. Most aztán uzsgyi, futásnak eredt, egyenest a rakpart felé vette az irányt. Volt ott egy barátja, akinél elrejtőzhetett. Néhány percnyi rohanás után lassított a tempón, alaposan szúrt az oldala és tudta, hogy már nem érhetik utol, hisz nem tudhatták merre menekült. Fényes nappal nem merte az utcákat járni, ígyhát behúzódott egy néptelen sikátorba, ahova még a nap is csak alig sütőtt be.
Rejtekhelynek tökéletes a magafajta menekülő számára. Egy törött ablakú bérház tűzlécsője alatt húzta meg magát, várva, hogy besötétedjen. Ott ült egész nap étlen-szomjan, de nem mert mozdulni, és minden apró neszre összerezzent, attól félve, hogy rátalálnak.
Amikor egy távoli harang elütötte az éjjel tizenegyet, visszamerészkedett az utcára és folytatta útját a kikötőbe. Amikor odaért, megkereste a legzajosabb kocsmát, amely bejárata fölött a "Fehér hattyú" felirat díszelgett. Ugyan régi fénye alaposan megkopott, ugyanolyan mocskos volt, mint az épület fala és az egész környék. Nem volt túl bizalomgerjesztő, nyilvánvalóan egykor látott jobb napokat is. Odabentről hangos zene szűrődött ki, részeg énekhangokkal vegyülve.
Imi bizonytalanul lépett be a vasalt ajtón. Füstös, fojtó levegőjű helyiségbe jutott, szemét csípte a dohányfüst, de lassan hozzászokott a félhomályhoz. Körülnézett barátja után, s egy félreeső sarokban egy korsó sör társaságában talált rá. Átfurakodott a tömegen, s megállt az asztal mellett. A kapitány felnézett a váratlan társaságra, de látszott rajta, hogy nem teljesen józan már, nehezen ismerte fel a fiatalembert.
- Imi vagyok, István bácsi, nem tetszik megismerni?
- Imikém, hogyne ismernélek meg fiam, hisz csecsszopó korod óta ismerlek. De mit ácsorogsz ott? Ülj le és igyál!
Nem kellett kétszer mondani neki. Rendelt egy korsó sört, s leült. Nagy sóhajtások közepette kortyolgatta italát.
- Mi baj fiam? Úgy sóhajtozol itt, hogy mindjárt összedől a ház. Mondd el, hátha tudunk rajta segíteni!
- Hajh, István bá, nagy az én bajom. Üldöz a rendőrség, s nincs hová mennem immár.
- No, hát mit követtél el?
- Mióta kell elkövetni bármit is, hogy üldözzék az embert?
- Az már biz' igaz.
- No látja.
- De ne aggódj egyet se, van megoldás.
- Ugyan mi?
- Kettőkor indul egy hajó, árut visz Bécsbe. Azt azonban kevesen tudják, hogy a hajófenékben néhány menekültet is kivisz illegálisan, persze nem teljesen ingyen. De a pénzre most ne gondolj. A kapitány a barátom, s tartozik is nekem.
- Dehát ez nagyszerű! - Örült meg a fiú.
- Az, az, de ne verd nagydobra. Mindazonáltal az út veszélyes, könnyű a lebukás a határon.
- Nem igazán van mit veszítenem. De ha még ki is jutok az országból, hogyan tovább? Se pénzem, se kapcsolataim.
- Egyet se félj! Nekem vannak. Mindent elrendezek. Igyál még egy sört, üsd el az időt kettőig, én járok néhány kört, később találkozunk!
Azzal el is tűnt a kis kocsma tömegében. Az órák teltek, a korsók száma gyűlt, míg végre a kapitány újra vissza nem tért. Egy papírlapot címekkel és nevekkel, egy levelet, és egy pénzzel teli borítékot nyújtott át a fiúnak. Vonakodott ugyan elfogadni, de végül mégis zsebre vágta. Kifizették az italokat és az öreg kapitány kikísérte a kikötőbe a hamarosan induló hajóhoz, ahol elbúcsúztak. Az öreg sosem szerette az efféle érzelmes búcsúkat, rendíthetetlen sziklaként állt és nézett a lassan távolodó hajó után, amely hamarosan beleveszett a sötétségbe, útban egy szebb világ felé.
Az út hosszú volt és veszélyekkel teli, ám a határhoz érve az idő mintha lelassult volna, szinte levegőt sem mertek venni, míg végül szerencsésen átjutottak. Imi sok emberrel összebarátkozott, más szórakozása nem is igen akadt. Mivel jól értett a gyerekekhez, s korban is ő állt hozzájuk legközelebb, így rá maradt a felügyeletük. De nem bánta, jól szórakozott.
Néhány nap utazás után végre kikötöttek, s mindenki szétszéledt, úgy boldogult ahogy tudott.
Imi elővette a listáját, szerzett egy térképet és elindult. Minden városban ahol megfordult így tett. Felkereste a listán szereplő személyt, megmutatta István bá levelét, s azonnal kapott pénzt, ellátást és jótanácsot. Utolsó előtti
állomása Anglia volt. Az ide vezető néhány havi utazást vonattal tette meg. Itt szereztek neki amerikai vízumot és engedélyeket, hogy bevándorolhasson, s már úton is volt végső állomása felé.
Amerikába érkezve ámulva nézett szét a hatalmas kikötőben. Lenyűgözte az a nyüzsgés amit itt tapasztalt. A bevándorlási hivatalhoz sétált, ami néhány utcányira volt csupán a kikötőtől, hogy bemutassa a papírjait és megkapja a letelepedéshez szükséges engedélyeket. A hivatalnok egy pillantást vetett rá, majd egy "ENGEDÉLYEZVE" feliratot pecsételt az iratokra, saját példányára pedig Imi személyes adataival a "BEVÁNDORLÓ" felirat került. Így tehát egy lett a sok közül a hatalmas városban.
Elindult szállást és munkát keresni. Itt már nem volt támogatója, egyedül kellett boldogulnia egy idegen világban, amelynek nyelvét sem beszélte, nem ismert senkit. Mire beesteledett, sikerült szereznie egy olcsó motelszobát, ahol álomra hajthatta a fejét.
Másnap reggel újra nyakába vette a várost, hogy valami munka után nézzen. Volt még ugyan némi pénztartaléka, nade semmi sem tart örökké. Mikor már épp kezdte volna feladni a reményt arra a napra, egy kis mellékutcában éttermet pillantott meg. A kirakatban magyar és angol nyelven írott tábla hirdette, hogy mosogatót keresnek. Neki sem kellett több, azonnal kereste a tulajdonost, hogy megállapodhasson vele. Bármilyen munkabér megtette neki. Az étterem kicsi volt, hangulatos és kis bevételű, így a fizetés is csak arra elég, hogy ne haljon éhen. De a tulajdonos jó indulatú volt, s díjazta a kemény munkát, az erőfeszítést, s hamar megkedvelte a nyílt tekintetű, becsületes fiút aki rég elhagyott hazájából jött, s aki munkaerőnek sem volt utolsó.
Teltek az évek, az étterem virágzott, Imi étteremvezetővé lépett elő, megtanult angolul, volt egy csinos kis lakása a belvárosban, gyönyörű felesége - az étterem tulajának lánya - s hamarosan érkezett a kis trónörökös is. Jól alakult számára az élet, s nem gondolt már kis hazájára, a nyelvére ugyan még emlékezett, apósával néha még magyarul beszéltek,
de felesége kiskora óta Amerikában nevelkedett, már nem ismerte a szavakat.
Ötvenhat ősze volt, mikor egy érdekes hírre figyeltek fel. Magyarországon kitört a forradalom. Jóllehet Amerikában nem keltett akkora visszhangot, mégis számos cikk jelent meg róla. Imi szomorúan olvasta a híreket, nem hitte, hogy jó vége lesz a dolognak. De ha mégis, akkor sem térne már vissza oda. Túl sok az emlék amit hátrahagyott mikor új életet kezdett. Beilleszkedett, elégedett volt az életével. Csak István bá jutott eszébe néha, hogy meg kéne kerestetni, s visszafizetni minden kölcsönt.
Ám egy napon áviratot kapott István bá halálhírével, s egy végzéssel, mely szerint minden vagyonát rá hagyta, ami ugyan nem volt sok, de mégis sokat jelentett számára. Elszomorodott az öreg barát halálhírére, s kisebb vagyont
küldetett, hogy tisztességes temetést kapjon, hamár családja nem volt, hogy megadja neki a végtisztességet.
Az ősz lassan elmúlt, a pesti forradalmat leverték, s az élet a megszokott mederben folyt tovább. Hazáját elfeledte ugyan, de álmaiban mindig kisértették a régi rossz emlékek amiket elfojtott önmagában. Ilyenkor izzadva, remegve, könnyes arccal ébredt, de soha nem tudta visszaidézni miről álmodott, kivéve egy halk dallamot:
"Más nyelven beszélsz, más nyelven írsz,
De magyarul álmodsz, magyarul sírsz."

VÉGE
 
2009.11.28
 
Szerző: Morgan Burnley  2009.11.28. 23:43 Szólj hozzá!

Mit remélsz, mondd, ki sosem voltál rest,
Hazudni, s ha úgy találta hamis képet fest,
Mit remélsz, hisz boldogan vetted el a másét,
Büszke voltál arra, mit miattad átélt.

A mának élve csaltad, önző mód ki tiéd,
Élvezted az életet, már te se tudod miért.
Értékeket birtokoltál, de parányi summa,
Bármikor elég volt, cserébe eldobta...

Te elveszett senki, homályos szemmel kószálsz,
Erőltetve keresel éléskamrákba kolbászt,
Főtt étel volt előtted, de csábított az alma,
Mit leszakajtottál, s kerültél a bajba...

Sosem gondoltál jövőbe, csak tetted ami tetszett,
Úgy gondoltad jár neked, s hát magadnak elvetted.
S midőn már tied volt, újabb után néztél,
De minél újabbat találtál, egyre lejjebb értél...

Mit remélsz te senki ott a szakadék mélyén,
Hisz magadnak ástad, s mélytől sosem féltél!
Minél jobban próbáltál sziklára visszamászni,
A sors alattad ásta mit te kezdtél el ásni.

Szebb jövőről álmodsz, de falat építettél,
Ám hogy munkát spórolj, pár téglát kivettél,
Most iparkodsz hogy ne dőljön, egyre csak pótolnád,
De rettegve félsz attól, könnyedén omlik rád.

Mit remélsz ki múltjából él, s nem látja jövőt,
Visszaszállna csak, s magán nem vesz erőt,
Kéne mi már nincs, de egykor oly jól szólt,
Már betűkből sem áll, mi egykor még szó volt.

Ugyan mit remélek?!Hisz ez mind én voltam,
Ha nem kaptam csókot, mentem, s azt elloptam.
Ami egykor enyém, s oly szép, nem becsültem.
Kiérdemeltem helyzetem, amibe kerültem.

Szerző: TAJ  2009.11.23. 00:28 3 komment

Álmot láttam, ott voltunk te meg én,
Te nem mozdultál, nem léptél felém.
És én csak vártam, vártam, hogy gyere,
Ám nem rám néztél, hanem másfele.

Kinyújtottam a kezem, hogy elérjelek,
Messze voltál, nem érinthettelek.
Néztelek könnyes szemmel, védtelen,
Te az égre emelted tekinteted.

Kiáltani akartam, hogy meghalld,
De ajkaimon nem tört át a hang.
Szomorún mosolyogtál fel a holdra,
Szemedben mintha könny csillant volna.

Futni akartam, hogy megöleljelek,
De lábam nem engedelmeskedett.
Elfordultál, nem néztél vissza sem,
Álltam visszafojtva lélegzetem.

Néztem, hogyan távolodsz el lassan,
Magad mögött hagyva minden rosszat.
Könny áztatta elgyötört arcomat,
Tudtam, most utoljára láttalak.

A láthatár mögött a nap felkelt,
Éreztem, itt a  vége, mennem kell.
Majd ezer csillogó darabra törtem,
S a föld nem volt otthonom többet.

2009.11.21

Szerző: Morgan Burnley  2009.11.21. 12:33 4 komment

Kinyitotta a szemét. Fogalma sem volt, mi történt vele, csak azt érezte, hogy a földön fekszik, minden porcikája fáj, a torka teljesen kiszáradt. Szomjazott. Megpróbált felállni, de tagjai nehezek voltak és nem igazán akartak engedelmeskedni. Szép lassan azonban sikerült annyit elérnie, hogy ülőhelyzetbe tornázta magát. Sajgó lábait dörzsölgetve alkalma nyílt kicsit körülnézni. Egy koromsötét sikátor mélyén kuporgott, de szeme meglepően könnyen alkalmazkodott ehhez. Ugyanolyan élesen látott, mintha napsütéses délután volna. De az idő tizenegy felé járt, s az égen csak a telihold ragyogott, ám ez mit sem számított, hisz fénye nem hatolhatott el ebbe a sötét lyukba, ahol még patkányok sem jártak.
Lassan érezte, hogy lábaiba visszatér az erő és felállt. Az első néhány lépést még bizonytalanul tette meg, majd érezte, hogy léptei fürgévé és ruganyossá válnak, s olyan könnyedén, légiesen mozgott, mintha lába nem is érné a földet. Ahogy halad, alaposan körülnézett. Érzékei fokozatosan kitisztultak. Füle mindenapró rezdülést érzékelt, mégha csak a szél is libbentett meg egy árva falevelet egy távoli fa ágain, szeme látta azt is, ami másnak láthatatlan volt: sötét árnyakat mindenütt, még a legsötétebb sarokban is, de nem félt. Magabiztosság és erő sugárzott belőle. Ösztönösen cselekedett, szinte nem is volt tudatában önmagának.
A sikátor vége felé közeledve egyre tisztábban kivehető volt az az édes illat, ami felébresztette és ide vezette. Néhány méterre megállt a földön heverő alaktól és mélyet szippantott a levegőből. Melegség öntötte el, ajka önkéntelen mosolyra húzódott. Közelebb ment és látta, hogy egy ájult lány fekszik előtte. Arca hófehér a sápadtságtól és a hold fényétől. Hosszú hollófekete haja hullámzó tengerként fogta közre arcát. Arcvonásai egyszerűek és csábítóak voltak. Karjaiba vette és a közeli parkba sétált vele. Leült egy padra, a lány fejét az ölébe fektette és várt. Nem tudta mire és miért, de a várakozás örömmel és izgalommal töltötte el. Nyugodt volt, nem sietett sehova. Csak várt és bámulta a holdat. Most vette csak észre, hogy ezüst és kék színek keveréke alkotja kísérteties fényét. Ha jobban megnézte a körötte lévő dolgokat, meg tudott különböztetni minden árnyalatot a másiktól. „Különös.” Gondolta.
A lány lassan kinyitotta szemét, s egyenesen az arcába nézett. Ragyogó smaragdzöld írisze volt, s egy-egy apró gyémántként csillogott. Rámosolygott a lányra, annak egy csapásra eltűnt minden félelem a tekintetéből. „Ó milyen könnyű lesz!” Szólalt meg egy jéghideg hang a fejében, ami idegenül hangzott számára.
Néhány mondatot szólt csupán, s a lány kiskutyaként követte minden mozdulatát. Saját hangja különösen mély és édes volt, az a fajta hang, ami azonnal rabul et és nem tudsz tőle elszakadni. Egyszerűen tökéletes. Ő pedig tudatában volt ennek, s ki is használta.
Valahonnan messziről lágy dallamokat sodort feléjük a szél. Teste magától mozdult s egy pillanat múlva már kéz a kézben siklottak át a park fái között egy holdsütötte tisztás közepére. „Tökéletes.” Sziszegte az idegen hang. „Itt az idő!”
Egyre közelebb húzta magához a lányt, arcát a hajába fúrta és mély levegőt vett. „Igen, ez az!” Gondolta. Érezte, hogy vérében nő az adrenalin, ahogy ajkát végighúzta a lány arcán puhán, alig érintve, egy pillanatra megállt az ajkánál, majd lejjebb ment a nyakára. Hallotta a lány ütőerében dübörgő vért, érezte az édes csábítás ízét a szájában, az adrenalint a saját ereiben és ekkor furcsa dolog történt. Úgy érezte, mintha arca megnyúlna, csontjai megváltoznának, állkapcsa megerősödne s kék-két borotvaéles, tűhegyes szemfog nőne ki a felső és alsó fogsorából. „Most harapd meg!”Rikoltotta egyszerre az idegen s a saját hangja. Bár nem. A két hang egy és ugyanaz volt, ő maga, de két különböző énje. Gondolkodás nélkül a lány ütőerébe mélyesztette újdonsült fogait, aki felsikoltott a fájdalomtól, de nem volt senki, aki meghallotta volna. Egyetlen tanúja a hold volt, amely továbbra is fensőbbségesen nézett le erre a különös táncra.
Ahogy a vér az ajkához ért, mámoros érzés töltötte el, mohón csillapította szomját. A lány nem bírta, erőtlenül hanyatlott hátra, ő pedig még közelebb húzta mohó ajkaihoz. A távoli szemlélő akár két szerelmes önfeledt pillanatainak is vélhette volna a jelenetet. Ám a lány már semmit nem érzett. Halott volt. Minden csepp vérét kiszívta. Majd sorsára hagyva a park füvén, elsétált az éjszakába.
Attól a pillanattól valami megváltozott. A hold körül most bíboros gyűrű fénylett a kékkel és fehérrel vegyülve természetfeletti látványt nyújtott. Érzékei az előbbieknél is élesebbek lettek, erőtől duzzadt, sebei már rég begyógyultak. Jóleső érzés töltötte el. Ölt. Embert. És élvezte a vadászat minden egyes pillanatát.
A hideg hang élesen nevetett, a másik azonban rémülten próbált kiutat keresni ebből a tébolyból. De nem volt. Immár vámpírként élt az idők végezetéig.
 

2009.11.16

Szerző: Morgan Burnley  2009.11.16. 01:18 2 komment

Napról-napra messzebb szállok,
Magam nem nevezném madárnak,
Csekély, ám de nemes célom,
Remélem megtalállak.
 
Hitem belefektetve,
Adom át magam a talánynak,
Egyszer úgyis eljössz hozzám,
Megígérem megvárlak.
 
És ha egyszer meglátlak,
Rögtön odalépek,
Csak megszólalni megtudjak,
Talán majd nem vétek.
 
Asztalon az étek,
Éhes gyomrát oltja,
Érzed már a vágyat,
Ahogy szirmaid bontja.
 
Te is így érzed ezt,
Régóta többre vágysz,
Ezért hiszem egyszer,
Végre rám találsz.

Szerző: TAJ  2009.11.11. 14:13 Szólj hozzá!

Hold ragyog fenn a magas égen,
S mi táncolunk lenn a fényben,
Senki más, egyedül te meg én.

Ismernélek, igen, szeretném,
Hajóm talán végre révbe ér,
Ha te vagy kit nekem szánt az ég.

Rég volt, hogy dolgokat így láttam,
Hogy mit is akarok, jól tudtam,
S én most csak téged akarlak.

Miért, még nem igazán értem,
Egyszerűen itt belül érzem,
S remélem az vagy, kinek hiszem.

Félek újra túl sokat várok,
Magam lenn a földön találom,
S hogy így legyen, nem akarom.

Bár a mesékben már nem hiszek,
Tudom, nincs álmaim hercege,
De mutasd meg, hogy én tévedek.

Legyen ez a hely tündérország,
Ahol senki sem találhat ránk,
Hol a hold táncot mi velünk jár.

2009.11.11

Szerző: Morgan Burnley  2009.11.11. 01:05 Szólj hozzá!

Persze senki nem érti, hogy miért vágja ketté
napról napra egymás sorsát Isten,
habár sokan mondják nincsen,
ettől minden csak nehezebbé...
 
Válik, gondolatok születnek, egy meg kettő,
millió lepergő könnycsepp,
talán néha sírva könnyebb,
emlékezve korra, mi már régmúlt, meddő...
 
S közbe mégis felnő, múlik tovább minden,
hiányuk fájdalma, ünnepeljük őket,
ma halott férfiakat, s nőket,
lányokat, fiúkat, szülőket, meghitten...
 
Cigarettám füstjébe bámulva feltűnik anya,
átkarolja apám, én csak ebben bízom,
óvtok engem fentről, poharamból szürcsölve iszom,
fülembe cseng szüleimnek szava...
 
Gyertyámat gyújtom, elnémulva, magány,
várom a megváltást hiányotokra,
hogy varázst szórtok átkomra,
s eljön értem a megváltást jelentő leány.

Szerző: TAJ  2009.10.30. 16:16 Szólj hozzá!

Címkék: vers halál holt komor

   Kedves Szerzőtársak, Olvasók!

Immár 1 éve működik a blogunk, úgyhogy ez úton szeretnénk köszönetet mondani Nektek a támogatásért, meg azért, hogy hozzájárultatok ahhoz, amit eddig elértünk. Ugyan nem ment minden zökkenőmentesen, de azért örülünk, hogy velünk maradtatok. Reméljük ez a jövőben is így lesz, és tovább fog gyarapodni a mi kis "családunk".

Köszönettel:

BlackAngel és TAJ

Szerző: Morgan Burnley  2009.08.02. 00:33 Szólj hozzá!

Ördögi angyal légy ma este a szeretőm,
Ölelj át, testeddel rejts el a világ elől.
Átlátsz rajtam ugye, s ismered titkaim,
Könnyedén felismered a hazugságaim.

Látod azt, hogy milyen is vagyok úgy igazán,
Ingatagon állok önbizalmam talaján.
Tudod mit fogok mondani, mielőtt szólnék,
Mindig meghallgatsz ha néha szomorú volnék.

Rabul ejtesz akkor is ha én nem akarom,
Hogy elfogadjam, majd még ezt is megtanulom.
Sosem hagysz menekülni, erősen szorítasz,
Elkóborolni csak látótávolságig hagysz.

Egyedül akarok lenni, de velem maradsz,
Ha valaha könnyben ázna arcom, letörlöd azt.
Gyengéden hozzámbújsz, mert látod mikor félek,
Pillantásomból mindent értesz ha rád nézek.

Ördögi angyalom vajon most merre járhatsz?
Hiába kerestelek, sehol sem talállak.
A gondolataimban élsz, mindörökké, hiszem,
Hogy a világon is létezel, hitesd el velem.

2009.07.05.
 

Szerző: Morgan Burnley  2009.07.06. 01:32 Szólj hozzá!

Üres papírlapok bámulnak rám némán,
A varázslatos szavakat tőlem várják,
Hogy megtöltsem élettel az élettelent,
Mesék szárnyán új kalandokra vigyelek.

Megmutassam, amit még sohasem láttál,
Lehess szegény, gazdag, vagy félelmes sárkány,
Ússzunk együtt, ha elsüllyedne a hajónk,
Meneküljünk, ha üldöznek az őslakók.

Repüljünk fel az égbe fényes szárnyakon,
Utazzunk át közösen az évszázadokon,
Lássunk csodákat, amiket még senki más,
Most az egyszer legyen miénk ez a világ.

De én csak bámulom némán a lapokat,
Tollam hegyére már nem jönnek a szavak,
Nincs hatalmam a mesék világa felett,
Elvesztettem az utat, s többé nem lelem.

2009.05.26.

Szerző: Morgan Burnley  2009.05.26. 01:27 2 komment

Amikor felébredek és süt rám a nap,
Fénye kacsint, és úgy hívogat,
Álmomat űzi a kávé illata,
Mosoly csillan, boldogság ajtaja!

Ne próbáld tönkretenni a napom,
Úgy se érdekelsz - rád hagyom,
Nem kell a kocsi, nem kell a vagyon,
Süss rám nap, te meg szeressél nagyon!

Hiába ordibálsz - meg se hallom,
Magamat végre boldognak vallom,
Csak a levegő illatát mélyen befalnom,
Ok nélkül, vidáman csillogjon arcom!

Nem érdekel oly sok régi harcom,
El nem ért sikerem, és a kudarcom,
Miért nézel bután, már rég láttál így?
Ok nélkül örülni annak, hogy dobban a szív...

Szerző: TAJ  2009.04.28. 13:42 3 komment

Olyan szép...a szoba falán az a kép,
Anyukám mosolyog amint hozzánk lép,
Apukám büszkén nyújtja át a csomagot,
Vidám gyermek, hat éves vagyok.

Olyan rég...de fejemben itt él még,
Ahogy remegő kezem a kezedért ég,
Rettegve csókol két remegő száj,
Általános osztály..hol van már...

Olyan kéj...testedhez simult a testem,
Ruhádat gyengéden rólad levettem,
Tomboltak vágyak, tomboltak hormonok,
Elszálltak évek, s a kamasz korod...

S most hol van apu?Szólj hozzám anyám!
Hol van a szád, mivel csókot adtál?
Hol van a tested, a gyönyör, az érzés?
Egyik sincs már, csak a szívemben vérzés.

Szerző: TAJ  2009.04.16. 09:27 1 komment

Érezted már valaha azt, hogy minden csillag fényesebben ragyog,
felülről nézed a várost és minden aprócska fény rád mosolyog?
Hogy soha nem leszel egyedül, akárhová is vigyen majd az út,
és, hogy minden igazán mély pontról létezik legalább egy kiút?

Gondoltad már valaha, hogy valahol a világban él valaki,
valaki, aki minden álmod könnyedén valóra tud váltani?
Hogy egyszer talán láthatod, találkozhatsz egy tavaszi éjen vele,
És életre kel újra, rég elveszett, szerelembe vetett hited?

Mert ő itt van, él, lélegzik, nevet,
és te csak nézed, de el nem hiszed,
hogy a világon létezhet ilyen,
tiszta, s érdekmentes szerelem.

Elhitted már valaha, hogy a tündérmesék valóra válhatnak,
életednek épp azon a pontján, mikor a legkevésbé vártad?
Szeretted volna már valaha, hogy egy pillanat örökké tartson,
hogy az idő minden pillanatot egy örök emlékké fagyasszon?

Akartad már valaha hírül adni ezt az érzést a világnak,
hogy boldog vagy, mert szeretsz és mert többé senki sem bánthat?
Álmodtad már azt valaha, hogy a sors újra bekopogott hozzád,
s te nem akartad, hogy felébredve rád törjön a rút valóság?

Mert ez most nem álom, hidd el nekem,
fogadd be az érzést tiszta szívvel,
néha mosollyal, s máskor könnyel,
de rendíthetetlen szeretettel.

2009.04.15.

Szerző: Morgan Burnley  2009.04.15. 01:46 Szólj hozzá!

Vársz és félsz és remélsz és azt hiszed, majd ez is jobb lesz,
de nem. Sohasem fog elmúlni ez a várakozás.
Ülsz és felállsz és keresed a helyed szüntelen,
de hiába. Nem lehetsz nyugodt míg nincs közel hozzád.

Mert ez sokkal több mindennél,
mit áltéltél valaha is,
ott van őrült álmaid mélyén,
s minden lélegzetedben is.

Mennél és állnál és futnál a szél szárnyán messzire,
ha tudnál. Nézd, a hold is ragyogva bíztat odafent.
Álmodnál és élnél és akarnád ott legyen veled,
ha lehet. Megfognád kezét, s nem engednéd el sosem.

Mert ez sokkal több mindennél,
mit eddig kértél a sorstól,
s bár, hogy igaz legyen, túl szép,
talán életedért kárpótol.

Szólnál és hallgatnál és dúdolnál lágy dallamokat,
az éjben. De nincs ki akkor meghallgatna téged.
Dühöngnél és aludnál és táncolnál önfeledten,
a fényben. Csak egy ember van, ki megnyugtatná lelked.

Mert ez sokkal több mindennél,
ha kell, szárnyakat ad neked,
elérni már semmit sem nehéz,
vigyázz, könnyen elveszítheted.

2009.02.25.
 

Szerző: Morgan Burnley  2009.02.25. 13:11 Szólj hozzá!

Mikor tárgynak alakjából árnyéka kél...
Mikor fény csillan rajt, s teste immáron él...
Mikor érzi e árny repül, s ő vele száll...
Akkor érzi magát szabadnak igazán...

Kicsi árny csoda vár, mutasd rejtett erőt,
Szívem repítve remél, hol láb földbe nőtt,
Hol a kéz, hol a szó, hol az érzés se szent,
Kicsi árny tova száll, reményt csak ő jelent...

Fény szülte árny bizakodva halad,
Hol már ész se reméli, hogy vele marad...
Hol csak szökkenő árnyba bízva, ver a szív,
Utol érheti-e ki oly bíztatva hív....

Ember lép...még egy kép...
Fény átfodulván...
Mégegyet...nyújtóznék...
Elhalványul már...

Hol a fény? A remény?
Sötét s borús a táj...
Se napfény se Hold...
S így az árnyék se már...

Szerző: TAJ  2009.02.17. 15:37 Szólj hozzá!

Magad alatt a fát, én meg az ereket,
Indulnék előre, de az út meredek,
Ahhoz hogy végre megszeppenve ne legyek,
Le kéne gyalulnod előttem a hegyeket.
Kérdés hogy akarod-e, megfogni a kaszát,
Hogy lábam előtt tisztíts, a tarlót levágd,
Kérdés hogy kihúznád-e a földből a tarackot,
Ízlelhesd cserébe a frissen érett barackot...
Eleget mondtam már, és látod teszem én,
A szívem érzed hajt, tudod ilyen a vér,
Amit te forralsz, de ne hagyd párologni,
Nem fogok örökké ajtódnál ácsorogni.
Várni hogy beengedsz, még meggondolod,
Elég sós-e a leves...gyorsan megkóstolod,
De régóta éreztetem veled már az ízeket,
Akarva, vágyva...előtted hízeleg...

A kérdés az építesz-e folyót a hídra,
Vagy a túlparton állhatok sírva,
Vacogva, remegve, rád várva,
Van még időm, csak le ne késsél drága...

Kiirtottam az erdőt, építettem gátat,
Gond nélkül fordítottam a világnak hátat,
A lovam vágtat, nem fehér, de szívós,
Ott állok a várnál, a küzdelem nívós,
De most, hogy végre levertem a sárkányt,
Megkaphatom-e végre a rég rám váró lánykát?
Vagy visszajelzi-e, hogy köszöni szépen,
Hogy megmentettem és az enyém lesz egészen?
Vagy vár egy új hercegre, ki birodalmakat,
Palotát, kastélyt és nem szerelmet ad?
Hát nekem az nincs, csak kezem a kincs,
Ami a boldogságod kapuján az egyetlen kilincs,
De te döntesz, hogy palota vagy szív,
Tengerjáró hajó, vagy a folyóra híd,
Megraktam a kandallót, várlak forró ággyal,
De szánalomból ne jöjj, csak forrongó vággyal!

A kérdés az építesz-e folyót a hídra,
Vagy a túlparton állhatok sírva,
Vacogva, remegve, rád várva,
Van még időm, csak le ne késsél drága..

Szerző: TAJ  2009.02.05. 16:29 2 komment

Címkék: vers élet

Talán felnőttem, egyre több az elvárás,
De nem vagyok más belül, csak egy gyerek,
Ki nyüszít, ha messzire viszed játékát,
S önző módon magának akar mindent.

De megunom, s mindig kell valami más,
Amit majd úgyanúgy eldobhatok,
Érdeklődve szemlélem a zuhanást,
És elfordulva új játékba fogok.

Hagyd, hogy önző legyek, de közben jól figyelj,
Soha ne egyszerre add mit akarok,
Játszd a játékot, és kövess amíg lehet,
Lassan megérted, mik is a szabályok.

Tégy úgy, mintha sohasem érhetnélek el,
S én teljes erőmből harcolni fogok,
Mindig adj magadból egy újabb részletet,
S én majd mindig többet akarok.

Egy rezdülésemből tudd, hogy épp mit érzek,
Figyelj engem, s ne a szavakat halld,
Szelidíts meg, ahogy senki még előtted,
Hogy szívemet egyszer magadénak valld.

2009.02.04.

Szerző: Morgan Burnley  2009.02.04. 21:19 2 komment

- Minden rendben lesz, ne félj, elmúlik a vihar, hisz tudod, hogy örökké nem eshet. – Suttogta a fülembe gyöngéden, miközben karjaiba zárt, hogy távol tartson a külvilágtól.
Szorosan hozzá simultam, mellkasába fúrtam az arcom, és lassan megnyugtatott a hangja. Mély volt, határozott és végtelenül kedves, az illata pedig mintha akkor lépett volna ki a kádból. Szerettem az illatát. Bárhol járva megéreztem, elmosolyodtam. Rá emlékeztetett. Egy fejjel magasabb volt nálam, állát a fejemen nyugtatta, miközben a hajamat simogatta. Szorosan összefonódva álltunk a kis padlásszobában az ablak előtt, hallgattuk a kinti vihar tombolását. Néha kilestem a karjai közül, imádom nézni a villámokat, gyönyörűek, erőt sugároznak magukból, és mindig lenyűgöz a látványuk. S bár sokkal nagyobb károkat okoz mint a dörgés, mégis attól féltem jobban. Ha meghallottam, becsuktam a szemem és visszabújtam a biztonságot jelentő karok közé. Tudtam, hogy ilyekor jókat mosolyog rajtam, de nem érdekelt.
- Egy megszeppent, nyüszítő kisállatra hasonlítasz amikor így viselkedsz. Ha tehetném, soha nem engednélek el.
- Tudom. – Mosolyogtam. – Jó lenne, ha örökké tarthatna ez a perc.
- Vagy a vihar. Imádlak nézni ilyenkor. Sebezhető vagy, védtelen és érzem, hogy szükséged van rám. Tudod, néha olyan hideg vagy, és nem tudok az álarcod mögé nézni. Nem szeretem ha szenvedsz, utálom látni, ha észreveszem rajtad, szorosan magamhoz ölelnélek, de félek, hogy összetörlek, olyan pici vagy, elveszel a karomban, s érzem, hogy igazán szeretlek és soha nem foglak elengedni magamtól.
- Álarcot? Meglehet. Nem mindig mutatom ki mit érzek, nem akarom, hogy az emberek lássák, hogy sajnáljanak vagy segítsenek, ha kell, akkor majd kérni fogom.
- Igen, tudom, hogy önfejű és makacs vagy, de előttem nincs szükséged álarcra, szeretném, ha bíznál bennem.
- Bízok. És az álarc is eltűnik lassan, csak félek, nem fog tetszeni ami alatta van.
- Ne butáskodj. Olyannak szeretlek, amilyen vagy és láttam már amit rejtegetsz előlem, és nem zavar. Tudom, hogy erős vagy, de félsz is, tudom azt is mikor mit gondolsz, milyen a kedved, mert a szemeidet nem rejtheted el, ismerem minden villanását, minden árnyalatát.
- Pont ezért szeretlek. Előtted nem tudok titkot tartani. Nem mintha olyan sok lenne, de mégis átlátsz rajtam, az álarc ellenére. Te vagy az egyetlen.
Megcsókolt, hosszan, gyengéden, ahogy szerettem, azután némán álltunk tovább, várva, hogy elüljön a vihar.
Fél évvel később, a szobámban ültem, körülöttem félhomály, csak az asztalon álló sólámpa adott némi fényt. Kint a fákat tépte a szél, zuhogott az eső én pedig szomorúan elmosolyodtam erre az emlékképre. Még akkor is úgy láttam magam előtt, mintha csak előző nap történt volna. Egyszer csak egy könnycsepp folyt végig az arcomon, majd követték újabbak, és én nem tudtam megállítani. Kezemben szorongattam egy régi, kopott pólót, már elhalványult dezodorának illata, én mégis éreztem még az orromban. Még mindig nyúltam volna a telefon után, hogy felhívjam, csak halljam a hangját, még vártam, hogy átjöjjön és megvédjen a vihartól, de már soha többé nem jöhetett. Meghalt. Itt hagyott egyedül, remény nélkül, összetörve, és még elbúcsúzni sem tudtam tőle. Gyűlöltem Istent, akiben egyébként sem hittem, amiért elvette tőlem az egyetlen embert, aki megváltoztatta az életem, aki könnyedén átlátott az álarcomon és önmagamért szeretett.
Hirtelen valaki halkan kopogtatott az ablakomon. El nem tudtam képzelni, ki lehet olyan őrült, hogy ilyen időben mászkál. Közelebb mentem, hogy kinyissam, és elakadt a lélegzetem. Nem akartam hinni a szememnek, Ő ált ott, teljes életnagyságban, bőrig ázva, mosolyogva, várva, hogy beengedjem, mint régen. De valahogy mégsem volt önmaga, testét halvány fény ragyogta körbe, olyan volt, mint egy angyal, valami fura nyugalom és béke áradt a testéből. Bemászott az ablakon, kirázta a hajából a vizet és szorosan átölelt, mint annyiszor, és a fülembe suttogva vígasztalt:
- Ne sírj, kiscsillag, nincs baj, itt vagyok. Látod, én megvédelek. Mindig, bármi is történjen.
Én pedig meg se tudtam szólalni, csak peregtek a könnyeim, nem értettem mi történik, és görcsösen szorítottam kezeimmel a ruháját, nehogy hirtelen eltűnjön előlem. Könnyedén felkapott, az ágyamhoz vitt, gondosan betakargatott, nehogy megfázzak, leült mellém, simogatta az arcom, rendületlenül mosolygott és fogta a kezem míg el nem aludtam, és az utolsó könnycseppek is fel nem száradtak az arcomról.
Nem sokkal később telefoncsörgésre ébredtem. A napsugarak belestek a redőny résein, én pedig pislogva, kábán néztem körbe a szobában. Lassan bekúsztak agyamba az éjszaka képei és ránehezedtek a lelkemre, szinte megfojtottak. Remegve tárcsáztam fel az első számot a telefonkönyvemből. Álmos-bosszús hang reccsent rám mogorván, én pedig határtalanul megkönnyebbültem. Az egész csak egy rossz álom volt. Nem hagyott itt, él, lélegzik és morcos, amiért felkeltettem.
- Szeretlek, nagyon szeretlek – hadartam bele a telefonba – te vagy az őrangyalom.
- Mi a baj? Történt valami?
- Nincs baj, aludj csak tovább.
Aznap boldog mosollyal az arcomon néztem farkasszemet a jövőmmel, tudva, hogy bár ragyog rám a nap, a viharfelhők valahol csendben várakoznak.

2009.01.22.

Szerző: Morgan Burnley  2009.01.23. 00:49 2 komment

Címkék: novella vihar

Nincs semmi nesz, csak a szívem dobban,
Ritmusra, ütemre, aprócska dallam.
Itt lüktet belül, a lelkemből fakad,
Hunyd le szemed, találd meg magadban.

Érzem, érzed,
Így jó, ez kell,
Kérlek szeress,
Kérlek ne engedj el.

Hallom, hallod,
Rímek, hangok,
Most már tudod,
Most már érted dobog.

Megtaláltad, hallod, érzed te is,
A világ most hozzánk igazodik.
Minden hang tiszta, nincs köztük hamis,
Már nem akarok más zenét hallani.

Érzem, érzed,
Így jó, ez kell,
Kérlek szeress,
Kérlek ne engedj el.

Hallom, hallod,
Rímek, hangok,
Most már tudod,
Most már érted dobog.

Fogd a kezem, hagyd, hogy átöleljen
A csend, a pillanat vagy az élet.
És én itt leszek, ha elfelejted,
Azt a kis dalt, mi kettőnkből ered.

Érzem, érzed,
Így jó, ez kell,
Kérlek szeress,
Kérlek ne engedj el.

Hallom, hallod,
Rímek, hangok,
Most már tudod,
Most már érted dobog.

2009.01.02.

Szerző: Morgan Burnley  2009.01.02. 04:01 2 komment

Várja a pillanatát, várja a napot,
Egy helyben álldogál, tipeg-topog...
Türelmetlenül rágcsálja a körmét,
Majd másik pillanat és...falakat törnék.
Villanykörték ragyognak fényesen,
Én is ezt érzem most, 22 évesen,
Na gyere édesem, kapcsolót ne érints,
Ragyog rám arcod, és egy barna tincs,
Tested maga a kincs, amit a testem
Megkaparintott, ott azon az esten...
Le nem festem, inkább csak írom,
Színesebb ez itt...egy kis papíron,
És amíg érzem, amíg bírom,
Amit érzek, neked sorokba írom.

Élt egyszer két madár, laktalan szállt...
Egymáshoz..legyőzve minden akadályt,
Utukban állt forgószél és villámok,
Hiába minden, hisz szívük mélyén ott lángolt
Picike láng, de...ereje nagy,
Ellenállást nem tűrt ha akadályba akadt,
Ott lángolt s táplálta vénájuk erejét,
Mi nyújtotta nekik...szívük melegét.
Nem kell menedék, egymásban otthont
Javított egyik, ha másik rontott,
Majd szárnyat bontott, vagy éppen leszállt,
Együtt feledve örökre bút és a magányt...

Szerző: TAJ  2008.12.16. 11:47 4 komment

Címkék: vers

Nap követ napot, év követ évet,
Néha sírva nézel fel az égre,
Választ vársz, arra amire nincs,
Rég eltűnt már a mesebeli kincs.
Nincs hozzá titkos, régi térkép,
S ami az volt, már rég nem érték,
Nincs, ki mutassa hozzá az utat,
Rég elfeledted már az álmokat.

Egyedül, magányosan állsz a világ közepén,
S azt hiszed, hogy ott minden csak a tiéd,
Hogy egy tündérmesében éled az életed,
Hol csak béke van és őszinte szeretet,
De nézz körül, nyisd ki a szemed,
Játszik veled a képzeleted...

Percre perc jön, s hónapra hónap,
Nem tudod, mit hoz majd a holnap,
Mosolyt, vagy csillogva hulló könnyeket,
S unottan lapozod a régi könyveket.
Megsárgult lapok, s megannyi varázs,
Kandallóban tűz ropog, izzik a parázs,
A képzelet repít kalandokon át,
Hogy megtudd hős leszel-e vagy király.

Egyedül, magányosan állsz a világ közepén,
S azt hiszed, hogy ott minden csak a tiéd,
Hogy egy tündérmesében éled az életed,
Hol csak béke van és őszinte szeretet,
De nézz körül, nyisd ki a szemed,
Játszik veled a képzeleted...

Körbe jár az óra, illannak hetek,
S te egyre csak éled az életet,
A sors irányít, vagy az akarat,
Talán valaki hallja szavadat.
Suttogd el a szélnek vágyaid,
Tárd ki láthatatlan szárnyaid,
Repülj fel az égbe, csillagok közé,
Hol angyalsereg gyűlik majd köréd.

Egyedül, magányosan állsz a világ közepén,
S azt hiszed, hogy ott minden csak a tiéd,
Hogy egy tündérmesében éled az életed,
Hol csak béke van és őszinte szeretet,
De nézz körül, nyisd ki a szemed,
Játszik veled a képzeleted...

2008.11.14.

Szerző: Morgan Burnley  2008.11.14. 04:06 4 komment

Itt ülök, szobámban néma félhomály,
Remegve nyúlnék a telefon után.
De nem lehet, nekem nincs jogom rá,
Most valaki más ölel, más ér hozzád.

Azt hittem már nem érdekel többé,
És nem számít, ha én válok köddé,
De legbelül tudom, te nem vagy boldog,
A zsák nem találta meg a foltot.

Persze, én se vagyok tökéletes,
Szeretlek, ez számomra természetes.
S bár soha nem leszel az enyém,
De tudd, bennem él még a remény.

Megtanultam a leckét alaposan,
Csak magamra nézek haragosan.
Hiányzol, most is, mindig,
De majd megtanulok az életben hinni.

2008.11.14.
 

Szerző: Morgan Burnley  2008.11.14. 01:24 2 komment

Engem a vágy éltet,
Veled leélt élet,
Mikor szemedbe nézek,
Érzem:te vagy a végzet.
 
Kezem fogod, s érzed
Itattam veled mérget,
Mi megmérgezte léted,
S te boldogságnak véled.
 
Tán' még bűnnek nézed,
Hogy teltek velem éjek,
De nincs mitől félned,
Lassan megérted...
 
Még múlnak el napok,
Tőled távol vagyok,
Szemem mégis ragyog:
Melletted halok.
 
Mert ha te is akarod,
Végig fogom karod,
És te majd hagyod,
Mert a tied vagyok.

Szerző: TAJ  2008.10.30. 11:54 3 komment

Tudod, mindig egy álomban éltem,
Egy álomban, ami csak az enyém,
Ahol szabadon repültem az égbe,
És nem számított, hogy éppen miért.

Hittem angyalokban és tündérekben,
S a szép szőke hercegben is, lovon,
A mindent legyőző szerelemben,
Az első csókban egy hajnalon.

Felnőni és hátra hagyni álmokat,
Igen, ez mindenkinek nagy dolog,
Eltemetni a gyermeket magadban,
Úgy, hogy a föld mégis tovább forog.

Mesékben hinni és álmodozni,
Mondd, ez olyan nagy baj lenne talán?
Igaz, hogy könnyebb mindent feladni,
És már semmiben sem hinni tovább.

Eljött a nap, fel kellett ébrednem,
És nem volt többé enyém az álom,
Most szárnyak nélkül bezárva élek,
Legbelül újra magányos vagyok.

Nincsenek már angyalok és mesék,
S a herceg is csak egy illúzió,
A szerelemben sem hiszek többé,
Minden köddé vált egy hajnalon.

Felnőni és hátra hagyni álmokat,
Igen, ez mindenkinek nagy dolog,
Eltemetni a gyermeket magadban,
Úgy, hogy a föld mégis tovább forog.

Mesékben hinni és álmodozni,
Mondd, ez olyan nagy baj lenne talán?
Igaz, hogy könnyebb mindent feladni,
És már semmiben sem hinni tovább.

De ki tudja mit hoz majd a jövő,
Új célokat, álmokat, szerelmet,
Lesznek az égen még bárányfelhők,
S várják majd, hogy újra repüljek.

Ismét hinni fogok a csodákban,
Hogy vannak még hősi királyfik is,
Ha nincs ló, a szamár is jó lesz majd,
Csillagok vigyáznak ránk hajnalig.

2008.10.19.

Szerző: Morgan Burnley  2008.10.19. 02:09 2 komment

Címkék: vers mese álom

Virtuális valóság, online világban rám találsz,
Az árny harcosa vagyok, te pedig vadász...
Nyilad szívembe fúródik, s rögtön meg is mérgez,
Érezteti vágyad, mit tested oly rég érez...
 
S a harcos vére, beborítja a testét,
Némán tűrve várja az elestét,
Hogy feltámadva, méreg nélkül, új erővel
Árny lovagként szúrjon vissza kéken fénylő tőrrel.
 
A vadász megtorpan, bizonytalankodik,
Egy sötét alak, s sok átok közeledik,
Ám mielőtt ez eljutna tudatába,
Már magával is rántotta, mélyen a halálba.
 
Még mérgez a nyíl... - még érződik átka...
S így szeret árny harcosa mélyen a vadászba...
S bár ma és holnap, egymás ellen harcolnak,
Szívüknek szövetségük rég nem parancsolhat.
 
Ám történik éjjel - a sors fondorlatos,
Elmélyült barátja, szerelme, s az árny harcos,
Egy helyre tévednek, s most nem használhat átkot,
Szerelme, s barátja - mindekettő rá várt ott.
 
S megfáradt árnyai - követ el nagy hibát,
Letagadván egymásnak két oly mély kapcsolatát.
Bele is nyugszanak - ám hazug szív nem teszi...
Úgy dönt a lépést, őszinteség útján megteszi.
 
Nemes tett ez - szólá hozzá barátja,
Utólag bár... - megbocsátok drága.
Majd a sötét éj, oly elszánt katonája,
Hős szerelméhez is szól - megbocsátást várva.
 
S bár hiába szó, bűvös ráolvasás,
Sértődve szalad el előle a vadász.
Kutatva keresi, válaszokat adna,
Ám hős szerelme, többé meg nem hallgatja.
 
Talán mégis, ám válaszokat várva,
Kérdően figyel most hazug árny papjára.
Ám ő csak remeg, szerelméről papol,
Ő se tudja mi lett rajt' urrá akkor.
 
Zavarba volt...ez jó szó talán,
Felnyitja könyvét, jobbat ennél nem talál.
Hiába, s bár mást érez a két szív,
Árnyékok ura kettővel mégsem bírt.
 
Törődjön baráttal - ápolja lekét,
Vagy szerelmének írja, hogy kívánja testét?!
A döntés elől menekült...mert félt.
Veszteni nem akarta se barátját, se szerelmét.
 
Íme, itt áll előtted szerelmed vallata,
Őszinte hazugság, rövidke ballada.
Egy írja, majd kettő ezt megkapja,
Remélvén: mindkettőt  megtarthatja.

Szerző: TAJ  2008.10.09. 13:59 2 komment

Címkék: vers

Nélkületek élek, s ti nélkülem haltok,
Nem érdemeltek, csak megmartok.
Nem ellenségeim, de ellenem vagytok,
Szívetek kértem, esélyt sem hagytok.

Testetek kértem, nem volt a válasz,
Gyengít a magány, elutasítás fáraszt...
A remény darabkákból már várat építhetnék,
S én lennék a vár-úr, benne reménykednék.

De minek nekem e kimagasló bástya?!
Kardot ragad inkább, hit lesz a palástja.
A remény rabja ma szabadulni fog,
Nem csenget többet, többé nem kopog.

Nem is zokog, majd teszed azt te,
Ha lábnyomom az eső rég eltemette.
Későn keresed majd a herceg fehér lovát,
Bottal ütheted akkor már a nyomát...

Vadász lettem, s ti értéktelen vadak ott,
Húsotok méreg, bele többé nem harapok,
Inkább lesben állok, erdő mélyét járva,
Minőségi vadak szelidítését várva.

Szerző: TAJ  2008.10.01. 09:37 3 komment

Címkék: vers

Gyűlölni akarlak és ellökni,
Miért? Miért nem tudom megtenni?
Mert szeretlek, megalázom magam?
Te meg hagyod, nézed mosolyogva.

Meg akarsz óvni? Hisz te vagy ki bánt,
Mondtad volna inkább: "Állj, ne tovább!"
Neked ez nagyon kényelmes, ugye?
Az meg kit érdekel, nekem szar-e...

Már így sem bízom szinte senkiben,
S most azt kéred, benned se tegyem?
Elhittem mindent, igen, ez a baj?
Hazugság volt, ez is kiderül majd.

Nyílt lapokkal játszottam, és tisztán,
Csalnom kellett volna érted? Talán.
És akkor én vinnék el most mindent,
Póker arccal, ahogyan Te tetted.

Bánt ez az egész, és az én hibám,
Jót akartam, hát hagytam, hogy csináld.
Nem számított az se, hogy elbukok,
Azt hittem, Neked így jó, ha maradok.

Eljött a pillanat, és zuhanok,
Neked mit sem változott mosolyod.
Mondd ki végre mit akarsz igazán,
Nem kell többé ködös fogalmazás.

Most kérem azt a pofont, de tőled,
Így lesz majd kerek ez a történet.
Tudod mi volt a legnagyobb hibám?
Azt hittem, Neked van szükséged rám...

Ismered határaid, mit tehetsz,
Én meg kergettem a reményt, hittem.
Válaszúthoz értem, hogyan tovább?
Itt maradjak még, vagy mondjam: "viszlát!"?

2008.09.26.

Szerző: Morgan Burnley  2008.09.26. 14:21 4 komment

Gyűlölni akarlak, bántani téged,
Ellökni messze, feledni végleg.
Törni, porrá azt az idejét múlt táblát,
Mire neved véstem egykor, hiú ábránd...
Szívem kitártam, lelkem beleadtam,
Gigantikus semmi, mit cserébe kaptam.
Ám én szakadatlan, égettem a tollhegyet,
Lesve tekinteted, remélve figyelmedet...

Csak ölelni akartalak, csókolni is talán,
Éreztem kellek, így furcsa talány
Miért is hesegetted el utolsó esélyed,
Senki az életben így nem fog szeretni téged!
Két választásod volt, van, nagy a hőség,
Ám hiába forró a talaj - én vagy a hűség?
Döntésképtelen vagy, itt rontod el talán,
Utolsó esélyed voltam, ki szerethet igazán!

Ki ostoba, halljon - mint a mondás is szól,
Gyertya vagy mi lángom nélkül lassan elalszol.
Üres vagy nélkülem mint az ég csillagok nélkül,
Visszafolytod levegőd - bár bőröd már kékül...
Önző lettem én is, adok majd ha kapok,
Kezedben a döntés, legyen ahogy akarod.
S ha azt kéred tőlem, legyek csak egy barát,
Jobb ha inkább elfelejted minden sorom szavát.

Szerző: TAJ  2008.09.23. 10:20 3 komment

Címkék: vers

Újra és újra meg kell küzdenem,
Újra és újra, hogy bízz bennem.
Újra és újra fel kell, hogy álljak,
Újra és újra, megtalállak.

Látni szeretnélek élni és álmodni,
Melletted állni és támogatni.
Valóra váltani mindent, miben hiszel,
Fogni a kezed, s a szél nem visz el.
De figyelj, hallgasd amit csendesen súg,
Könnyedén, s lágyan a füledbe búg.
Én kértem meg őt, hogy vigye el hozzád,
E őszinte kis verset, és semmit mást.
Mert ismét itt állok, várok egy jelet,
Hogy nem tűntél el, s itt leszel velem.

Újra és újra meg kell küzdenem,
Újra és újra, hogy bízz bennem.
Újra és újra fel kell, hogy álljak,
Újra és újra, megtalállak.

Felnövök, olyan leszek kit szeretnél,
Csak mondd meg mit tegyek, és adj egy esélyt,
Ha nem én vagyok az, akire vártál,
Elengedlek, menj, de légy boldog, másnál.
Így rendeltetett, hiszem, na meg tudom,
Én leszek ki végig kísér utadon.
Nem menekülhetsz, hiába akarsz,
Mégha bocsánatot százszor is hadarsz.
Mert én itt leszek mindig, ha barát kell,
Ki melletted áll, soha nem tűnik el.

Újra és újra meg kell küzdenem,
Újra és újra, hogy bízz bennem.
Újra és újra fel kell, hogy álljak,
Újra és újra, megtalállak.

2008.09.18.

Szerző: Morgan Burnley  2008.09.18. 11:13 7 komment

Címkék: vers

Szia Drága,
Itt vagyok rád várva-várva...
Lehetnél akár az egyetlen álma,
Leesne az álla, ha vállad s a válla,
Szájad s a szája, egymásra várna...
Vagy máris vár, csak te nem érzed,
Szemeim a sorok mik a szemeidbe néznek.
Betűk alkotta kezek simogatják az arcod,
Szavak szőtte szájakra ajkaidat hajtod,
Testem a mondat mi testedhez simul,
Rímeim nedvem mi nedveddel higul.
 
Szia Édes,
Mit érzek, oly krémes,
De óvva intelek, a türelmem véges...
Miért kell tűnödni, mi az mi elválaszt,
Mi akadályozza hogy csókoddal elárassz?
Úgy szeretnélek, ahogy azt megérdemled,
Elűzném magányod, összes félelmed,
Ha még nem képzelted, hunyd be a szemed,
Hajtsd a vállamra a kicsike fejed,
S amint kis kezed szívem fölé teszed,
Érezni fogod, hogy érted létezek.
 
Szia Kedves,
Szád egyszerre forró és nedves,
Nyelved mint pillangó repdes,
Karommal oly szorosan karollak át,
Mint tópartot beszövő, burjánzó nád.
Persze csak gondolat, de ha már tetszik,
Szívedben ott vagyok, bár csak egy percig.
Csak egy kéz, csak egy szó, csak egy álom,
Csak egy kép kísért: magam előtt látom,
Érzem ölelésed, csókod, illatod,
Rajtad múlik mit kapsz, s mit adhatok.

Szerző: TAJ  2008.09.15. 10:26 2 komment

Címkék: vers

- Valami nincs rendben, nem vagyok jól. Ááá...biztos csak a stressz a kivizsgálás miatt. Pár nap és túl vagyok rajta... – nyugtatgatom magam mikor felkelek.
Körülnézek a legmodernebb technikákkal felszerelt szobámban. Egy pillantásomra bekapcsol a hifi. Éljenek a XXI. század második felének vívmányai!
Az óra számlapján kék számok világítanak. 9:00. Kiáltja felém minden villanása. Fel kéne kelni.
Leszórom az ágyamról a rengeteg plüssmacit, kidugom a lábam a takaró alól, de azzal a lendülettel vissza is húzom. Brrr... hideg van. Anyu kopog az ajtómon:
- Kicsim, fent vagy? – Kiált be... jáájjj de utálom amikor így szólít. Duzzogva válaszolok:
- Persze, hogyne. Évszázadok kérdése és elkészülök.
- Azért csak igyekezz, várnak minket.
- Rohanok... – gúnyolódom.
Lassan erőt véve magamon kitakarózom és a ruhásszekrényhez vonszolom magam. Kiválasztok pár egyszerű cuccot, a kórházban úgyse nézik mit viselek. Az ágy mellett figyelmeztetően, várakozóan áll a táskám. Már előző este bepakoltam mindent, ami kellhet.
Megmosakszom, felöltözöm, egy pillantást vetek tükörbeli önmagamra, majd enyhe görccsel a gyomromban lemegyek a konyhába, ahol terített asztal vár, anyu mézédesen mosolyog. Csak ne idegesítene ennyire... Persze jól esik, hogy gondoskodik rólam, de most egy falat sem megy le a torkomon.
- Indulhatunk? – Néz rám kérdőn. Némán bólintok, a szavak is a torkomra akadtak a lenyelt kenyérdarabbal.
Kabátot veszek, s már kint is vagyok a ház előtt, az ajtó halk kattanással bezárul mögöttem. Olyan furcsa érzésem van... Szárnyalnak a gondolataim, s arra eszmélek, hogy le kell szállni a buszról.
Hát itt vagyunk. Hatalmas, nem is tudom hány emeletes épület, a legújabb építészeti trükkökkel megépítve. Vonalai egyszerűek, s mégis monumentális külsőt kölcsönöznek. Első ránézésre nem is kórház jut róla eszembe. Fémszínű falaival beleolvad a környező házak tömegébe, de mégis kitűnik. 3, jól elkülöníthető része van. 2 oldalszárny és középen a főépület, egyszerű tömbszerű építmény. De a megszokottal ellentétben nem szembe építették az úttesttel, hanem vele párhuzamosan. Felülről nézve egy kifutón landolt űrhajó képzetét kelti bennem.
Remegő térdekkel lépek be a főbejáraton. A kinti sötét falakkal ellentétben vakító fehérség és tisztaság fogad. Pislogok párat, hogy szemem hozzászokjon.
Bejelentkezünk és az egyik kedves nővérke körbe vezet minket, megmutatja a szobámat.
2 személyes, de minden van benne, amire csak szükségem lehet. Tv, számítógép (de azért nálam van a saját laptopom), minihifi (még jó, hogy hoztam cd-ket is).
Szóval körbe jártatom a tekintetem. Egy kórházhoz képest nem is rossz – gondolom. Ledobom a cuccaimat a közelebb eső ágyra, majd a nővérkére nézek.
- Lesz szobatársam? – A táblájára néz.
- Ó igen, egy kedves fiatalember. – Anyu erre a mondatra felkapja a fejét és rosszallóan csóválja. Én meg csak megvonom a vállam. Felőlem okés a dolog.
A nővérke magunkra hagy, majd egy perccel később egy karszalaggal tér vissza. Így könnyebben megkülönböztetik a különböző osztályok betegeit. Végképp magunkra hagy. Anyu még utolsó pillantásokat vet rám, megígéri, hogy este bejön apuval, majd ő is elmegy.
Egykedvűen az ágyra vetem magam, és meglepve konstatálom, hogy milyen kényelmes. Hirtelen nyílik az ajtó és az előző nővérke nyomakodik be újra az ajtón. Kicsit pufók, de arcáról sugárzik a kedvesség, így könnyedén a szívébe zárja bárki.
Nyomában egy velem egyidős srác lépked félénken. Láthatóan nem zavarja, hogy velem kell megosztania a helyet.
- Szia! – Köszön rám természetes lazasággal.
- Szia! – Felelek elcsukló hangon, miközben felülök. Kezdem hülyén érezni magam a szerelésem miatt. Nem készültem fel egy ilyen pasi társaságára. Alig egy fejjel magasabb nálam, világosbarna haja stílusosan felzselézve, szeme egészen mélybarna, mint az enyém. Elakad a szavam, és a nagyszájú kiscsajból ijedős nyuszi leszek. Zavarban vagyok, csak ülök és bámulok magam elé, amíg a nővérke és a szülei elrendezik a dolgait. Fél órája ülök így mozdulatlanul, mire végre kiürül a szoba, és ketten maradunk. Még mindig zavarban vagyok és egy hang sem jön ki a torkomon. Próbálom összeszedni a gondolataimat és a bátorságomat, de nem igazán akar sikerülni. Végül ő töri meg a csendet:
- Hogy hívnak?
- Timy. – Motyogom alig hallhatóan. – És téged?
- Szilveszter, a barátaimnak csak Sly.
- Sly. – Ismétlem meg önkéntelenül, ő meg csak mosolyog, és tovább kérdez.
- Hány éves vagy?
- 18. – Mostmár kicsit magabiztosabb vagyok. Meg sem várja, hogy visszakérdezzek, beszél tovább.
- Én is. Idén érettségizem. Gondolom Te is – bólintok. – Egyébként szép neved van, mondtam már?
- Nem, de köszönöm – mosolygok.
Egyre inkább feloldódok. Hallgatok, kérdezek, válaszolok. Látom, hogy már ő sem olyan feszült, nem is tudom mióta beszélgetünk már. Ő a gép mellett ül, én meg újra vízszintesbe helyezkedem, a telefonomat nyomogatom azzal a célzattal, hogy üzit küldjek néhány barátomnak, hogy tudják mi van velem.
Ijedtemben majdnem kiejtem, mikor elkezd rezegni, meg csörögni. Felveszem, és a legjobb barátom, Vic hangja köszön rám. Meglepődök, hiszen hetek óta nem beszéltünk, nem értem mi lehet olyan fontos, hogy felhívjon. Azt meg pláne nem értem, hogy miért menjek oda azonnal, hisz tudja, hogy kórházban vagyok. De nem érdekli. Nincs választásom, felkapom a cuccaimat, röviden vázolom a helyzetet Slynak. Felírom a számát, a biztonság kedvéért, és már száguldok lefelé a lépcsőn. Szerencsémre senkivel sem találkozom, aki kérdőre vonhatna. Kiérve az épületből felugrok az első buszra és irány a külváros. Fél óra múlva a második emeleti panellakásának ajtaján csöngetek. Hallom ahogyan elfordítja a zárban a kulcsot, és már bent is vagyok.
- Mi baj? – Kérdezem aggódva.
- Gáz van, elég nagy.
- És én hogyan segíthetnék?
- Velem kell jönnöd, te is veszélyben vagy.
- Nade... – Nem fejezhetem be. Ujját finoman ajkamra teszi.
- Majd később elmagyarázom. Induljunk!
A ház elé érve kocsiba szállunk, Vic a gázra lép. Nem sokkal később hangos kerékcsikorgás jelzi, hogy mögöttünk is igencsak sürgős valakinek. Naná, hiszen minket követnek.
Figyelembe se véve a sebességkorlátozást száguldunk végig a városon autók közt szlalomozva, piros lámpákon áthajtva. Egy szlalomozás és lámpaáthajtás között úgy gondolom ideje faggatóznom.
- Szóval kik is üldöznek? És, egyáltalán, hogy kerültem én ebbe bele?
- Beleköptem apád levesébe. Tudja hogy mi után kutatunk, és be akar záratni téged valahova, ahol soha nem találhatnálak meg. És azt nem viselném el. Ezért hívtalak magamhoz és ezért kell elrejtenem Téged.
- Tessék? Ezt most ugye nem mondod komolyan?
- őőő... de igen. Fontos vagy nekem. Azóta, hogy megismertelek.
- De...
- Ne! Eszedbe ne jusson bármit is mondani. Nagyon jól tudod, hogy értem, és igazán ideje néhány dolgot megtudnod. – Rendkívül ostoba fejet vághatok, mert mikor rámpillant, röhögésben tör ki, úgyhogy a változatosság kedvéért durcizok. Abbahagyja a röhögést, egy gyors pillantást vet rám, megsimítja az arcom és újra a vezetésre koncentrál. Figyelem a kezét, ahogyan a váltón pihen. Erős, és nem is tudom... biztonságot nyújtó. Persze érdekes ilyen dolgokon gondolkozni, mikor egy hatalmas, sötétített üvegű csodajárgány üldöz...
Már azt sem tudom merre megyünk, ismeretlen utakon járunk. Csak tudnám hová visz...
Akárhányszor azt hisszük végre leráztuk üldözőinket, valahonnan a semmiből mindig felbukkannak. Kétségbe esve nézek a mellettem ülő srácra. Még mindig nem értek semmit, de csöndben maradok.
Egy elhagyatott gyárépületnél járunk, valahol a város másik szélén, van némi előnyünk. Megkerüljük, elrejtjük az autót, gyalog indulunk tovább, előnyünket tovább növelve.
Villamosra szállunk. Ó ez is a legújabb szériagyártmány. Egyszerű, mégis látványos vonalak. Sárga. Mint évszázadok óta mindig. Rendes, tiszta. Talán ilyen is marad, még jó, hogy a vandalizmust sikerült megfékezni. Na meg persze a kompromisszumok. Nem jutok tovább a gondolatokban, Vic térít magamhoz.
- Na, még mindig érdekel, mi folyik itt?
- Mi? Jaa...perszehogy.
- Szóval apád is az elektromos kütyü után kutat, amivel repkedhet az időben. A probléma, hogy mi egy lépéssel mindig előrébb jártunk nála, és egyre többet tudtam meg a múltjából is.
- Na jó, ez nagyon vicces. Méghogy apám az, aki üldöz minket...
- Sejtettem, hogy ez lesz. De ez nem vicc. Ez az igazság. Neked volt egy tesód. Évekkel ezelőtt meghalt. Apád ellenségei ölték meg. És most tőlem akar megóvni Téged. Azt hiszi megöllek, mint valaki annak idején a tesódat. Nem tudja, hogy te is benne vagy a buliban.  De hidd el, nem tennék ilyet. Azt is tudod, miért nem, de szeretném ha mellettem lennél, mikor megtesszük az utolsó lépést, na meg persze azt sem szeretném, ha időközben apád megöletne engem, minket...
- Te nem vagy normális! – Fakadok ki.
- Ahogy gondolod...
- Egyáltalán hova megyünk?
- A régi általános sulidba. Ott van elrejtve a megoldás.
- Úristen... ez tényleg nem normális...
Némán ülünk tovább. A telefonomat babrálom, mint mindig, ha nem tudok mit kezdeni magammal. Hirtelen ötlettől vezérelve küldök egy sms-t Slynak, odahívom a régi sulihoz. Legalább valami értelmesnek tűnő ember is legyen velem.
Majdnem a végállomásnál szállunk le, onnan még 10 perc gyalog, Nagyot csodálkozom, mikor Sly vár ránk a bejáratnál. Hogy érhetett ide ilyen gyorsan? Kérdő pillantásomra a parkoló felé bök. Gondolhattam volna... Apuci kedvence a legújabb, egyedi formatervezésű csodajárgánnyal. Ja boccs...
Amíg Vic nyomában lépkedünk, elmesélem neki, mit is keresünk mi ott valójában. Szerencsémre nem néz futóbolondnak. Még csak az kellene, nem akarok ennél is jobban elrontani egy kezdődő barátságot. Már ha valaha is az lesz belőle.
Épp a suli belső udvarára néző külső folyosóján sétálunk végig, amikor Vic megtorpan és maga elé mutat a földre. Egy alig észrevehető felirat van a kőlapba karcolva: „A múltat soha nem változtathatod meg, de ahhoz, hogy a jövőd jobb legyen, a jelenben kell élned.”
- Már közel járunk. Érzem, s a felirat is ezt igazolja. – Suttog Vic izgatottan.
Lassan ránk is átragad izgatottsága és a felfedezés élménye. Bőrünkön érezzük annak az izének a közelségét. És még valamit. A veszélyt. Egyáltalán nem vagyok nyugodt, valami nem hagyja. Elérve a folyosó végét, Vicre pillantok, de ő gondolkodás nélkül elindul lefelé a lépcsőn az udvarra. Körben mindenhol épület határolja, régi verandás belső kertekre emlékeztet, amiket képeken láttam egyszer. Az egyik épület eresze alatt áll valaki, aki ismerősnek tűnik. Ahogy közeledünk, egyre inkább körvonalazódik alacsony, pocakos, s mégis izmos alakja. Már az ősz haját és bajszát is látom. Jellegzetes piros kabátjában, fekete nadrágjában áll és minket figyel. Értelmes, barna szeme most legkevésbé sem mosolyog cinkosan. Sőt. Gyilkosan izzik. Megijedek, megtorpanok. Nem, ez nem az én vicces, jókedvű apukám, aki néha olykor ideges és hülyeségek miatt veszekszik. Nem, ez az ember nem lehet ő...
Ügyet sem vet rám, most Vic és az a vacak az első. Döbbenten állok Slyba kapaszkodva. Ugye csak álmodom? Kérdezem magamtól.
Apu és Vic tőlünk távolabb állnak, így nem hallom miről beszélnek. De, hogy rólam is szó van, az tuti, mert egyik vagy másik néha rám sandít.
Csak a tesómra gondolok, akiről azt sem tudom milyen ember volt, na és hogy miért nem beszéltek nekem soha róla... Ha megtalálnánk azt a szerkezetet... de nem, a múltat akkor sem változtathatnám meg.
Hirtelen hangos szóváltásra leszek figyelmes. Apuék felé fordulok, Vic hadonászik felém, valami olyasmit jelez, hogy fussak. Na de hova, merre, és főleg miért? Nincs idő a tétovázásra. Az egyetlen lehetséges menekülési útvonal a drótkerítésen át.
Valami arra kényszerít, hogy futás közben még visszanézzek. A napfény megcsillan valami fekete acélszerűn apu kezében. Egy fegyver az. A pulzusom a kétszeresére ugrik, verejtékben úszom, ráz a hideg... és akkor vége... mindennek vége... a fegyver elsül. Hangja most is visszhangzik a fülemben, de én csak sikítok. A földre rogyok, ordítok, szememből patakzanak a könnyek. Valaki hátulról felsegít, letörli könnyeimet.
- Szedd össze magad! Rajta már nem segíthetsz! Fuss! – A szavak lassan, egyenként jutnak el az agyamig.
Még egy pillantást vetek a halott Vicre és megfeszítve minden izmomat futásnak eredek. Valahogy felmászok a kerítésre, de amikor leugranék, valami nem enged. A francba, beakadtam. Rángatom ahogyan tudom, de kevés az időm. Biztos vagyok benne, hogy a semmiből előlépő alakok apu emberei, és parancsot kaptak, hogy kövessenek. Abban is biztos vagyok, hogy apu a rossz lábával meg sem próbál követni, az embereire bízza elfogatásomat.
Nagy nehezen kiszabadulok a vendégmarasztaló drótok közül, és fogalmam sincs merre, de rohanok tovább.
Az összes erőm elfogyott, levegőt sem kapok, égnek az izmaim, de nem állhatok meg, futnom kell, nem adhatom fel.
Ájultan esek össze, végleg kimerültem. Mikor magamhoz térek valaki a karjaiban tart. Rángatózok, rugdalok, azt hiszem elfogtak. De a két erős kéz lefog, és ismerős hang csendül:
- Héé, nyugi! Én vagyok az, Sly. Ne aggódj, biztonságban vagy. – Végre az arcát is meglátom, mosolyog, visszamosolygok. – Ideje visszamennünk a kórházba, már biztosan keresnek minket.
- Nem, nem mehetek oda! Apu biztos rám talál.
- Miatta ne aggódj, nem fog bántani, nem is akart soha.
- De megölte a legjobb barátomat! Hogyan nézhetnék a szemébe ezek után? – Tiltakozok tovább kétségbeesetten.
- Vic jól van, nem halt meg. Sok vért vesztett ugyan, de már kórházban van.
- Hála az égnek! – Könnyebbülök meg. – Akkor menjünk. De apunak ajánlom, hogy egy darabig ne kerüljön a szemem elé...
- Én azt hiszem az egész egy nagy félreértés. Mindketten a másikról hitték, hogy bántani akar Téged, és elvenni a másiktól.
- Talán. De idő kell, hogy ezt feldolgozzam.
Sly támogatóan karolja át a derekam, én meg az övébe kapaszkodok, magamtól nem bírnék megállni a lábamon.
Nem tudom miért, de lecsúsztatom a kezem, és az övét keresem, hogy ujjaimat összekulcsolhassam az övéivel. Rám néz, de nem szól semmit, mosolyog, megszorítja a kezemet. Mostmár nem engedem el soha, soha többet.
Az autóban ülünk, újra az „ufó-kórház” felé tartunk. Furcsa. Néhány órával korábban valaki más mellett ültem, valaki más kezét nézegettem. Az érzés azonban nem változott, csak a személy, na meg a helyzet. Nem gondolkozok, csak a kezemet az övére teszem. Mennyivel másabb lenne a helyzet, ha ugyanezt megteszem előbb, csak valaki mással... de nem fontos mi lenne, csak az ami most van. Mosolyogva nézem, mennyivel kisebb a kezem. Szinte elveszik az övé mellett. Érzem, tudom, hogy végre teljesen biztonságban vagyok. De ez egy más biztonság. A szerelem, a nyugalom biztonsága.
Kórházi szoba újra a maga fehér nyugodtságával. Ő újra a gép előtt ül, én az ölében fekszem, simogatja a hajam, szól a zene, és ismét a telefonnal játszom. Amikor megszólal valami...
A szobámban fekszem, a falra ragasztott Eminem poszterekkel nézek farkasszemet, miközben Charlie – Játszom ahogyan lélegzem című számának első versszakai szólnak a párnám alól. A mobilom ébresztője.
Az egészet álmodtam. Nincs kórház, nincs üldözés, apu normális és nem akar bezárni sem megölni, a tesóm éli életét, Sly továbbra sem tudja hogy a világon vagyok és Vic... nos igen, ő is csak álom volt.
Az álomtól még részegen mászok le a létrán, és egykedvűen vetem bele magam a hétköznapok unalmas eseményeibe, és azon gondolkozom, hogyan is írhatnám le az utóbbi éjszakák zaklatott álmait egyetlen történetben...

2006.12.10.

Szerző: Morgan Burnley  2008.09.14. 23:23 2 komment

Mint egy kiürült konzerv, ülök itt a széken,
Te akartad, megkaptad? -magamtól ezt kérdem,
Elváltunk egymástól mint a fájától a levélke,
De úgy érzem tavasz van, rügyezni kéne
A hajtásnak, a bimbónak virágba kell bomlani,
Nem ürességet hoznia, sötétet ontani.
Elvitted a holmidat és most üres lett minden,
Ugyan van sok polc, őket mindhiába kérdem...
Szomorkodva, bőgve bámulom a képünket,
Érthetetlenséggel árasztja, hogy ilyen végünk lett,
Csak magányt éreztet, üresnek mondva holnapot,
Nincs itt senki velem aki kérdezné, hogy vagyok...
Nincsen apu, se anyu kihez bátran szólhatnék,
Eldobtalak téged is, pedig ma ott lennék,
Ott melletted, az ágyban a konyhában,
Nem itt ücsörögve egyedül a szobámban...

Talán majd holnap, egy másik lány mosolya,
Megmutatja, hogy mégse csak egy pocsolya,
Vagy csak rádöbbent mennyi amit vesztettem,
Többet akartam, s csak kevesebb lettem.
A soknál így lesz több az ami kevés,
Hiába lélegzet, ha nincsen nyelés,
Hiába könnycseppek, hisz oly édes a mosoly,
A sors szemébe nevetni ha azt mondja: oszolj!

Talán majd te, igen te holnap kirántasz,
Búnak héjából könnyedén kihántasz,
Benned van reményem, minden esélyem,
Hogy a holnapután melegét könnyen reméljem.
Tőled nem kapok csak mosolyt csak ölelést,
De mint mondtam, a többnél is több e kevés,
Gondolni se mered, mennyit jelentesz Te nekem,
Mikor mosolyod látom minden álmos reggelen.

Egyet vesztettem, másikat nem kapom,
Így bújok az ágyba, s várom reményteli holnapom,
S várom holnap is, mert ez az ami éltet,
Talán Te lehetsz egyszer, ki jelenti a létet.

Szerző: TAJ  2008.09.01. 00:24 2 komment

Címkék: vers

Ennyi volt, véget ért,
Az utolsó levél lehullt a fáról.
Csak ültem és néztem,
Ahogy nesztelenül eltűnt  a mából.
Tudtam, megéreztem,
Az első téli szél megsímogatott,
S beleborzongtam.
Akkor már tudtam, ennyi volt, véget ért.
 
2007.05.06

Szerző: Morgan Burnley  2008.08.26. 20:48 14 komment

Álmatlan éjszakák,
Álmos nappalok,
Fényes Holdvilág,
Sápatag Napkorong.

Szárnyal a gondolat,
Lehúz a valóság,
Szabad az akarat,
Nyomaszt a bezártság.

Megáll a gondolat,
Száguld az idő,
Elérte mit akart,
De messze a jövő.

Megtalált Téged,
Kint alkonyodik,
Nem engedne el,
De tovább álmodik.

Elröppen a kép,
Nem tudom mi van,
Vakít a napfény,
Csak álmodtalak.

2006.01.19.

Szerző: Morgan Burnley  2008.08.15. 15:06 4 komment

Címkék: vers

Letargikus kesergés szőtte gondolat,
Magány, szorongás megannyi indulat,
Hiányod egyszerre édes és keserű,
Mert bár nem látlak, nem vagyok egyedül.
 
Minden percben, pillanatban, itt vagy velem,
Vállam simítod, fogod a kezem,
S míg e pillanatban feszül, remeg a kéz,
Percek múlva szám íze mint a méz.
 
Rád gondolni egyben édes, ugyanúgy fáj,
De a társam mégis te vagy, nem a magány,
A düh, indulat, harag hiába tép,
Ha sietve nyomába, a boldogság lép.
 
Boldog, mert élhet, s szerethet téged,
Nincs kötelezettség, nincs érdek,
Egyszerűen szeret, élteti lényed,
És megnyugtatja: te is így érzed...
 
De az ég megremeg, megérkezik Plátó,
-A harctér a te helyed, nem a lelátó!
-Küzdenék de sajnos két részes a csata,
Ellenfelem: párja, s Ő maga.
 
Nehezebb lesz legyőzni tudatát,
Mi gátolja jelenleg szíve akaratát,
De midőn sikerül, nem hiszek kudarcban,
Hisz fegyveremmé válik a második harcban.
 
Megvívtam a csatát, a harcnak már vége,
Hősöd én vagyok, s te leszel felesége,
Boldogan élünk míg meg nem halunk,
Míg világ a világ, együtt maradunk...

Szólna a boldog vég...ez nem tündér mese,
Nem leszel herceged hűséges hitvese,
Talán lehetsz...meg sok csoda is történhet,
Csak felébredsz holnap, az egész nem történt meg...

S ismét elfog pár szomorú gondolat,
Markába késeket, mérgeket tartogat,
A kés a hiányod, méreg te magad vagy,
Szúrkálja szívem, mérgezed tudatomat.

Akkor hát legyen vég: most úgyse látlak,
Megszakítom most a sok érzelmi szálat...
...majd midőn szívem hiányod nem érzi,
Megpróbálok elérhető vágyak után nézni.

Eltelt tán egy nap, szívem nyugodt,
Nem érzem hiányod, higgadt vagyok.
Fülemben megcsendül ekkor egy dallam,
S ismerős járdakő reped meg alattam...

...Dehogy reped, nyílik hatalmas rés,
Szívem dobban...mi ez az egész?!
Azt hitted erős, s oly hatalmas vagy,
Mégis legyőz egy kicsi szív, ó test ura: agy...

...Bár nem látlak, nem vagyok egyedül...
Hiányod egyszerre édes és keserű...
Rád gondolni egyben édes, ugyanúgy fáj...
De a társam mégis te vagy, nem a magány...

Szerző: TAJ  2008.08.15. 11:22 7 komment

Szememben ég
Sarokban fél
Miattam él
Belőlem szép.

Útnak indul
Halkan csordul
Feléd fordul
Harang kondul.

Napfény villan
Gyémánt csillan
Csillag pislant
Búsan illan.

Megáll, zuhan
Gyorsan suhan
Nyughely’t kutat
Utat mutat.

Földre cseppen
Ezer cseppben
Minden egyben
Ő élt benne.

Fájdalom szülte
Nyugodtan tűrte
Most minden szürke
Halála büszke.

2006.11.13.
 

Szerző: Morgan Burnley  2008.08.12. 15:51 8 komment

Mindent amit érzek,
Már megfogalmazták,
Mindent amit kérek,
Rég elmondtam már.

De talán tévedtem,
S nem volt igazam,
Még egy kis türelem...
Ennyi kellett volna.

Ez lenne a vége?
Minden hiába volt?
Neked ennyit értem?
Elküldesz magadtól?

Sajnálom, higyj nekem,
Én nem így akartam...
Ez lenne hát minden?
Végleg búcsút mondasz?

Csak mondd a szemembe,
Eltűnök örökre,
De jól gondold ám meg,
Hogy mit veszíthetsz...

Félelem van benned?
Nincs miért, ne aggódj,
Ismersz, bízz meg bennem,
Tedd, ami neked jó.

És én is azt teszem,
Tőled távol akár,
A döntés ím tied,
Lépjünk együtt tovább.

2008.08.08.

Szerző: Morgan Burnley  2008.08.08. 21:50 4 komment

Címkék: vers

Volt egy lény, ki légynek sem ártott,
Végül maga lett az ártalom,
Bár nála ártatlanabb nem volt,
Külseje mögé nem láttak azok.

Tehetséges volt, naiv, szerény,
Ollókkal élt kezei helyén.
Lenézték, megtűrték, szerették,
De ő lett a hibás mindenért.

S mert szeretett, ez lett veszte,
Miket tett, mindenki feledte.
Boldogságra vágyott, életre,
Mestere ezért teremtette.

De a világ még nem állt készen,
Hogy létével most szembe nézzen,
S mert más volt mint a többiek,
Azt hitték szíve is acélhideg.

Kit szeretett örökre búcsúzott,
Számára torz halált hazudott,
Egyedül maradt újra amott,
Hol először életet kapott.

Emlékét mára homály fedi,
Hogy köztük járt, már elfeledik,
S mégis, amikor havazik,
Valaki tudja, hogy létezik.

2008.08.07.

Szerző: Morgan Burnley  2008.08.07. 23:41 12 komment

Címkék: vers film

Ne lökj el magadtól, nem bántalak,
Hiányzol értsd meg, rég láttalak,
Rég, igen, tegnap, rég volt az már hidd el,
Álmaid nálad hagytam arra kérlek, hogy ne vidd el.
Erővel s hittel, kitartok érvemnél,
Tényleg nem érted, tényleg nem, mondd meg mér'
Had szeressek, könyörgöm engedd meg,
Engedd meg nekem, ha nem látlak szenvedjek,
Engedd hogy éreztessek mindent amit akarok,
Engedj magadhoz, karoljam derekad, fogjam karod.
Kánikulában, ne fújj rám hópelyhet,
Forróbb a vágy annál, szív ettől meg nem dermed...
Átverni nem tudsz, ha kezedet nem tárod,
Csókom várod, de szádat mégis zárod...

Zavarba vagy, s ez nem annak a jele,
Hogy nem képzeled el: vajon milyen lenne vele?
Milyen lenne ha egyszer megmutatná,
Milyen lenne ha keze testem kutatná,
Milyen lenne ha megnyílnék előtte,
Cikázó érzések, gerincbe, velődbe...
Cifra gondolatok vásznadra festve,
Sétálni utcákon, kéz-kézben este,
Simítná' karod - ha te is akarod,
Sose tudod meg...ha nem hagyod...

Ne lökj el, nem akarsz, maradni szeretnél,
Légy vidám velem vagy, kacagj, nevessél
Ne vágj ily rémült arcot,
Bár tudom őrült harcok
Folynak most benned,
El kell hogy engedj,
Ideje menned, otthon várnak,
Bárhogy sietsz is, magamba zárlak...

Szerző: TAJ-away  2008.08.06. 23:43 8 komment

Címkék: vers

A tegnap holnapja...igyekszem, tisztán lássak
De fejembe lüktetés, érezteti: másnap...
Tüzes italok, s a folyékony kenyér,
Csak kár hogy-e másnap lett most az enyém...

Szerző: TAJ-away  2008.08.06. 09:28 7 komment

Címkék: vers alkohol másnaposság

17 éves voltam, amikor az egész életem megváltozott. Már a november is jeges hideggel köszöntött ránk, mintha előre sejtett volna valamit a levegőben lappangó tragédiából.
Napsütötte novemberi szombat délután volt, bár a hőmérő higanyszála nem akaródzott 3-4 fok fölé kúszni. Ahogy kipattant a szemem, egyből arra gondoltam, milyen jó is lenne korcsolyázni egyet, csak úgy, szórakozásból, kemény edzés nélkül. A következő gondolatom Aliz volt. Régen minden szabad percünket együtt töltöttük, de a dolgok megváltoztak. Ahogyan mi is. Azt hiszem kezdtünk felnőni. Úgy éreztem adnom kell esélyt magunknak, nem hagyhattam annyi évi barátságot kárba veszni.
Felkaptam magamra néhány ruhát, a konyhában bekaptam pár falatot, és korcsolyával a kezemben a már jól ismert útvonalon Alizék házához siettem. Édesanyja nyitott ajtót. Meglepődött, hisz rég látott már, de mosolyogva tessékelt be az ajtón.
- Aliz a szobájában van. – Mondta meg sem várva kérdésemet.
- Köszönöm! – És már a lépcső tetején voltam. Kicsit kifújtam magam, majd bekopogtam.
- Gyere! – Alig ismertem rá a hangjára... Benyitottam.
- Sziaa! – Köszöntem vidáman.
- Szia! – Nézett meglepetten nagy kerek szemeivel. A számítógépnél ült éppen. – Hát te mit keresel itt?
- Érted jöttem! – Még mindig nagy kérdő szemekkel nézett, belőlem meg dőlt a szó. Biztos voltam benne, hogy ez az egyetlen dolog, amivel elcsalhatom otthonról. Tudtam, hogy sokat betegeskedett, de a jó levegő biztos jót tesz neki – gondoltam. És persze az a sok szép közös emlék...
Végre sikerült rávennem, hogy velem tartson. Kifelé menet a mamája hálásan mosolygott rám.
Vidáman, korcsolyánkat lóbálva sétáltunk ki a befagyott tóhoz. Mindigis ez volt a kedvenc helyünk.
Bár én akkor már egy ideje profi szinten gyorskorcsolyáztam, mégsem tágított mellőlem soha, Ő is lehetett volna az, tehetséges volt, nagyon tehetséges, de a betegeskedései miatt nem vállalta.  Engem viszont az első perctől kezdve támogatott. Életvidámnak és mosolygósnak ismerte mindenki. Egészen addig a télig...
Azon a szombaton tehát minden olyan volt, mint régen, amikor kicsik voltunk. Nagyokat estünk, nevettünk, és újra a régi tüzet láttam égni a szemeiben. Sápadt arcocskája kipirult a hidegtől és a mozgástól. Alig siklottunk végig párszor a tavon – melyet fák öleltek körül, és csak az találhatta meg, aki tudta hol keresse – mikor remegő hangon megszólalt:
- Dávid! – zihálta kimerülten – Nem bírom...muszáj leülnöm...
- Dehát... még csak fél órája vagyunk itt... – ütköztem meg.
- Értsd meg kérlek... nem megy... – Mérhetetlen szomorúság volt a hangjában.
- Jól van, megértettem. – Adtam meg magam.
Egy padhoz segítettem, ahol a cuccaink voltak, és leültünk. Miközben a korcsolyákat csatoltuk le, felém fordulva így szólt:
- Dávid... el kell.. mondanom neked... valamit... – Remegett, de nem csak a hangja, azt hittem fázik.
- Mondd csak bátran! – Mosolyogtam kedvesen.
- Nézz a szemembe! – fáradtan csillogó zöld szemébe néztem, és éreztem, hogy nem lesz jó amit mondani akar... – Tudod, hogy mostanában sokat betegeskedtem...
- Igen, ezt tudom, de...
- Ne szakíts félbe! – emelte fel apró ujjacskáját – Én már... én már soha többé nem leszek egészséges, talán csak néhány hetem van hátra...
Hitetlenkedve néztem rá. A szavak lassan, nagyon lassan jutottak el a tudatomig... akkor aztán kimondtam az első dolgot ami eszembe jutott:
- Hazudsz! – suttogtam némán – Hazudsz! HAZUDSZ! – A végén szinte már üvöltöttem.
Azt sem tudtam mit csinálok, csak felpattantam és teljes erőmből futni kezdtem  a fák között. A szemében csillogó könnyek, mint apró üvegszilánkok kísértettek, és minden lépésnél egy újabb fúródott a szívembe. Mégis minél messzebb akartam kerülni tőle. Nem akartam látni azt a smaragdzöld szempárt, azt a mosolyra húzódó édes ajkat, azt a szép, betegségtől megtört arcot.
A futástól végleg kimerülten, távol mindentől, az erdő belsejében, ahol senki sem találhatott meg, a hóba rogytam, és szégyen szemre eleredtek a könnyeim.
Nem tudom meddig térdeltem a hóban, de felettem az ég sötétedni kezdett, és a tagjaim is elgémberedtek a hidegtől, ideje volt hazamennem. Akkor vettem észre, hogy a korcsolyám a tónál maradt. Odamenni nem sok értelme lett volna, mert tuti, hogy nem lett volna ott. Bíztam benne,  hogy Aliz vette magához, és nem valaki más.
Lassan hazafelé indultam, bár nem volt könnyű a koromsötét erdőben tájékozódni. Csak sejtettem, merre van a helyes út. Szerencsére nem tévedtem el annyira. A házunktól pár utcányira megálltam, és rendeztem  a vonásaimat, hogy megússzam anyám faggatózását, de a vidám vigyor nem sikerülhetett valami jól, mert ahogy beléptem a házba, anyu rögtön lecsapott:
- Mi a baj? Miért vágsz ilyen képet?
- Semmi. Hagyj most békén.
- Látom, hogy semmi. Na mondd már, ne kéresd magad!
- Mondom, hogy hagyj békén! Nem akarok beszélgetni, felfogtad? – Azzal faképnél hagytam. Végülis ő is jobbnak látta így.
Magamra zártam az ajtót, beültem a legsötétebb sarokba, bár előtte behúztam a függönyöket. Nem akartam fényt, nem akartam látni, hallani, érezni. Csak a torkomat fojtogató sírás, és a szívemben érzett fájdalom maradt. Halk szavai vad hullámokként ostromolták agyamat, visszhangot verve, akárhányszor nekicsapódtak. Szenvedtem, és nem tettem ellene semmit.
Napokig tengődtem így. Nem szóltam senkihez, csak anyámhoz, ha néha felhozta a kajámat – amihez alig nyúltam hozzá - , de vele is hideg voltam, bunkó és elutasító. Minden kérdését elhárítottam, nem akartam beszélni róla, pedig jobb lett volna. Sokkal jobb. Időm 99%-át így,  magam elé meredve töltöttem, nem jártam suliba, sem edzésre. Jó úton haladtam saját magam tönkretételéhez.
Azt hittem csak én szenvedhetek, csak nekem lehet rossz, csak engem bántanak. Az eszembe sem jutott, Aliz hogyan érezheti magát, pláne azok után, ahogy viselkedtem vele Én... aki állítólag a legjobb barátja voltam. Így utólag jól felképeltem volna magam...
Néhány nappal a történtek után, mikor volt erőm tisztán gondolkodni, mikor kipihentem azokat az éjszakákat, melyeket sírással töltöttem, rájöttem, nincs értelme elzárkóznom a világ elől, attól nem fog kevésbé fájni, és csak elvesztegetem azt az időt, amit vele tölthetek még. De még nem voltam felkészülve rá, hogy szemtől szembe találkozzak vele. Akárhányszor megláttam a suliban, elfordultam, hogy ne láthassa a könnyeimet, nem akartam gyengének láttatni magam, pedig világos volt, mint a nap.
Időközben el kellett kezdenem az országos ifjúsági bajnokságra a felkészülést, mert a nyakamon volt nagyon. December elején rendezték, és november közepét írtunk.
Az edzéseken csak fél szívvel vettem részt, noha jól tudtam, esélyem van az aranyéremre. Egyetlen riválisom volt, aki elvehette tőlem...
Minden nap, suli után a csarnokba mentem, késő estig ott voltam, és láttam Alizt a nézőtéren. Távolról figyelt. Én pedig végignéztem napról napra, hogyan lesz egyre gyengébb és sápadtabb. És ez erőt adott nekem, hogy ne adjam fel, küzdjek helyette is. De mikor kiléptem a csarnokból, ő sosem várt rám, úgy, mint valamikor régen. Azt hiszem látta mennyire kikészültem, és nem akart még több fájdalmat okozni. Nehéz szívvel vágtam neki a hazafelé vezető útnak.
1 héttel a nagy verseny előtt hazafelé tartottam edzésről. Aggódtam, Aliz aznap nem volt ott. Jeges félelem markolt a szívembe, s nem is volt egészen alaptalan. Anyám hívott a mobilomon, hogy elmondja, Aliz nincs jól, nem tud felkelni az ágyból, folyton engem akar látni. Tudtam hogy el fog jönni ez a nap, de ez túl hamar volt, nem voltam felkészülve, és mégis az volt az első gondolatom, hogy látnom kell őt, ha utoljára is... Minden bátorságomra szükségem volt. Az anyukája nem szólt semmit, csak beengedett. Szemében láttam a fájdalmat, beletörődést, és a hálát, amiért elmentem.
Aliz ajtaja előtt megálltam, a torkomat fojtogató sírást lenyeltem, mély levegőt vettem, mosolyt varázsoltam az arcomra és beléptem.
- Szia! – köszönt erőtlenül, s minden erejére szüksége volt, hogy mosolyogjon.
- Szia! – Végre megtört bennem a jég, már nem kényszeredetten mosolyogtam, hanem bíztatóan, reményt keltve. Ez volt az utolsó amibe kapaszkodhattam... – Hogy vagy?
- Jól...köszi... – Láttam az arcán, hogy hazudik. Minden egyes szót hatalmas megerőltetéssel tudott csak kimondani.
- Na jó, nem ez volt a legjobb kérdés...
- Semmi baj. Örülök, hogy itt vagy. – Olyan rossz volt őt így látnom...
- Csitt, ne beszélj. – Intettem le.
Leültem az ágya szélére. Némán néztük egymást. Csak a szemünkkel beszélgettünk, és így, szavak nélkül is tökéletesen megértettük egymást. Hihetetlen fájdalmat és hálát olvastam ki az övéből, és azt, hogy nem haragszik a viselkedésem miatt, nekem mégis bűntudatom volt. Hogyan hagyhattam magára annyi ideig? Nem foghattam fel...
Nem sokkal később az anyja jelent meg az ajtóban egy tálcával, rajta Aliz vacsorájával.
- Majd én... – Vettem ki a kezéből. Bólintott és kiment.
Az ágy melletti szekrényre tettem a tálcát, kezembe vettem a leveses tányért, és lassan, falatonként szájához emeltem a kanalat... Végtelenül kiszolgáltatott volt. Hatalmas párnái közül alig látszott ki, a fejét felemelni is alig volt ereje. Én pedig némán etettem, és arra gondoltam, végre visszafizethetem a tartozásomat, tehetek érte valamit, védhetem, támogathatom, mellette lehetek.
Alig fejezte be az evést, el is szundított. Vetettem rá egy utolsó pillantást, megsimogattam a fejét, adtam egy puszit a homlokára, és fülébe súgtam:
- Jól van Bogár, légy erős! Holnap újra eljövök.
Úgy is tettem. Minden szabad percemet vele töltöttem. Etettem, itattam, ha aludt, vigyáztam az álmát, mikor azt bizonygatta, ha ággyal együtt viszik is, de ott lesz a versenyen, csak vigyorogtam, és biztosítottam róla, hogy úgy is lesz. Bármit megadtam volna, hogy boldognak lássam. Tudtam, meg kell nyernem a versenyt. Neki, érte, miatta.
Ahogyan hazafelé sétáltam tőlük, patakokként folytak végig arcomon a könnyek. A jeges szél pedig arcomra fagyasztotta, mintegy bizonyítékként, hogy hiába a kemény külső, a magabiztos mosoly, legbelül mégiscsak érző, sőt sebezhető szivet takar.
Eljött hát a verseny napja. Különösen hideg decemberi szombat volt, teljesen szétfagyott az arcom, mire hozzájuk értem. Gondoltam bekukkantok még a verseny előtt. Arca falnál is fehérebb volt, szeméből kialudt az a régi fény. Elszorult a szívem.
- Beugrottam, hogy ágyastul magammal vigyelek. – viccelődtem. Alig láthatóan mosolygott.
- Tudtam, hogy így lesz. – préselte ki magából.
Leültem mellé, és forró homlokát simogattam. Kezét megpróbálta felemelni, de csak nagy nehezen sikerült neki, minden egyes centiméter, amellyel közelebb került az éjjeliszekrényhez újabb és újabb fájdalomhullámmal söpört végig arcán, de nem engedte, hogy segítsek. Mindig büszke volt... Hosszú perceknek tűnő másodpercig tapogatózott valami után, míg végül megakadt rajta a keze, és lassan, finoman az enyémbe csúsztatta. Ujjainak hideg érintésétől megborzongtam.
Kinyitottam a markomat, tenyeremen egy ezüst szivecske csillogott, láncra fűzve. Ez volt a kedvenc medálja, még a szüleitől kapta valamikor, nagyon régen. Kérdően néztem rá.
- A Tied... ezt... Neked... akartam... adni. A lánc... a Te... nyakadra... van... csináltatva... elküldtem... anyut... az ékszerészhez... – lassan, szaggatottan, erőlködve suttogott, el akartam csitítani, de nem hagyta - ... Azt... szeretném... ha... hordanád... és... mindig... eszedbe... jutnék... róla... – Ekkor kicsordultak a könnyeim, büszkeség ide vagy oda – Hé... ne sírj már! Légy... erős... látod... én is... az vagyok... Itt foglak... várni... a verseny... után... menj... el ne késs... és... nyerd meg... nekem! – Többet nem tudott mondani, elfogyott az ereje. Jéghideg kezét még mindig szorongattam. Csukva volt a szeme, mégis tudtam, hogy csak alszik. Elbúcsúztam tőle:
- Bogár...nagyon szeretlek...tudom, hogy lélekben velem leszel. Megnyerem neked a versenyt, ígérem! – Elcsuklott a hangom. Úgy éreztem most végleg búcsúzom, gyötört a balsejtelem, de nem maradhattam.
Ezúttal azonban nem a homlokára adtam puszit, hanem a szájára... nem tudom mi volt az, ami azt súgta, helyesen teszem. Tudtam, hogy soha senkit nem fogok úgy szeretni mint őt...
Hangtalanul kiosontam a szobából. Könnyeimet törölgetve nyakamba akasztottam a láncot, és a csarnokba siettem.
Már mindenki rám várt. Az edzőm el sem tudta képzelni hol jártam. Hamarosan én következtem és még a bemelegítésen sem volta túl.
A papírformának megfelelően bejutottam az esti döntőbe. Mindenki boldog, és büszke volt rám, én viszont nem tudtam örülni. Nem érdekelt semmi.
- Ezaz fiam! Látod, így kell ezt csinálni! – Veregetett vállon az edzőm.
- Aha. – Nyögtem csüggedten.
- Mi van? Örülnöd kéne, bejutottál a döntőbe! Ez nagy dolog ám!
- Aha. – Csillogtattam tovább szókincsemet.
- Na, menj inkább készülni a döntőre!
A döntőt jó 1 óra múlva rendezték, de fejben még mindig nem voltam ott. Egyre közeledett a cél, én viszont csak a második voltam, jóval lemaradva. Hirtelen Aliz arca rémlett fel előttem. Az életvidám, mosolygós, csillogó szemű arc. Megértettem az üzenetet: Küzdj!
Minden maradék erőmet összeszedve ellenfelem nyomába eredtem. Szinte egyszerre léptük át a célvonalat... a bírók nekem ítélték az aranyat.
Boldognak kellett volna lennem, de én halálosan fáradt voltam, és csak Alizt akartam látni, de a tömeg csak éljenzett, mindenki gratulált, nem tudtam kiszabadulni karmaik közül. Kétségbeesetten kutattam a medál után. Mikor megéreztem az ezüst hideg érintését a bőrömön, tudtam, hogy mindennek vége... Nem csak látomás volt hát, így üzent nekem, hogy ne adjam fel, mert neki már nem volt ereje küzdeni, nem tudott megvárni, ahogyan ígérte, ő nem tartotta be a szavát, és ezért gyűlöltem, fájt, rettenetesen fájt, hogy elhagyott. Látnom kellett őt, mégegyszer... utoljára...
- Engedjetek! El az utamból! Hagyjatok már! – Kiabáltam, miközben magamtól mindenkit ellökve kitörtem az ördögi körből. Nem törődtem sem az edzővel, se a szüleimmel, se a győzelemmel, csak futottam. Alizékhoz érve már alig kaptam levegőt, de nem állhattam meg.
Megint az anyukája nyitott ajtót. Arca könnyekben ázott. Tudtam ugyan, hogy elkéstem, de a saját szememmel kellett látnom. Szinte berontottam a szobába. Kis teste élettelenül feküdt előttem. Leroskadtam az ágya mellé. Sírni szerettem volna, kiabálni... de nem tudtam. Elapadtak a könnyeim, és a torkomra forrt minden. Még egyszer megnéztem az arcát, hogy örökre emlékeimbe véssem cinkos mosolyát a szája sarkában, és nyugodt, oly jól ismert vonásait.
Álmában ment el, legalább akkor nem szenvedett már.
Az előszobában részvétet nyilvánítottam a szüleinek, de igazából nem voltak hozzá megfelelő szavaim.
- Várunk a temetésen. – Búcsúztak.
Hát persze. A temetés. Ott kellett lennem, el kellett köszönnöm tőle, de nem tudtam, lesz-e hozzá elég erőm.
Elindultam, magam sem tudtam merre. Valahogy annál a kis tavacskánál kötöttem ki. Az egyetlen hely, melynek minden rezdülése, sóhaja őt idézte fel, ahol annyi időt töltöttünk együtt, ahol felnőttünk, ahol elkezdődött az életünk, és ahol magányosan álltam, s végleg magam mögött hagytam a gyerekkort. Felnéztem az égre, talán onnan vártam választ a kérdéseimre, a kétségeimre, a fájdalmaimra. De senki nem segíthetett.
Azon a napon egy darabot elveszítettem magamból, és azóta sem találtam meg. Korcsolya soha többé nem volt a lábamon, pedig az volt az egyetlen, amibe menekülhettem volna, amiről tudtam, nem akarná, hogy abbahagyjam. Nélküle azonban már semmi sem volt a régi...

2007.01.29.
 

Szerző: Morgan Burnley  2008.08.05. 15:03 8 komment

Címkék: novella

Tisztelt vezető, neked címzem-e levelet,
Rég elmúlt a nap amikor te adtad a kenyeret,
Rég elfeledted te is, egyszer ember voltál,
Elfeledted terved miért egykor harcoltál.
Itt az idő halld csak: rossz felé haladsz!
A fölműves is ember, nem csak egy paraszt,
Búza szára is egy érték, nem csak a kalász,
Vad maradsz ha folytatod, nem pedig vadász...

Tisztelt vezető, a vezetés előnye
Nem abba merül ki hogy mint lelőve
Elterített vad némul meg ember, aki lát
A csend nem feltétlen tisztelet, ezért hát
Jobban teszed, igen, szerintem jobban,
Tudod mint a lapos kavics, mi nagyot csobban,
Szépen pattogott igen, és örömmel nézte mindenki,
De a kő is csak elmerült, és nincs folytatás, ennyi...

Tisztelt vezető, te nem attól vagy nagy,
A test is végtag,fej meg törzs, nem csak egy agy.
Magad nem mész semmire s ha ez te be nem látod,
Úgy zuhansz a semmibe, csak a szádat tátod...
Beosztásról döntesz, de valójában életről,
Családok minden napja függ kicsinyes létedtől,
Te terveket szövögetsz, de ne aggódj majd fentről
E hálóban is megtalálnak, s majd minden eldől.

Tisztelt vezető, mit is mondtál egykor?
Tiéd a jövő!- s most mindenki elpatkol
Döntésednek súlya van, volt, lesz is,
De neked már a vezetés sajnos csak presztizs.
Most sok ember -mint én is- nézünk csak bambán,
Eldobtad ki szerinted felesleg héj a hagymán,
De mit is várjunk, az egész nem is lényeges,
Mert ember vagy talán, s nem lehetsz tökéletes!

Szerző: TAJ-away  2008.08.05. 09:03 6 komment · 1 trackback

Címkék: vers

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, sőt még az üveghegyen is túl – nem volt ugyan átlátszó, de jobban hangzott így, mellesleg egy királylány lakott benne, és egyébként is, tökéletes nászutas központ – volt egy kerek erdő. Azért volt kerek, mert nem volt szögletes. Az erdő mellett egy ici-pici falucska állt. Házakkal meg minden. Csupán két utcája volt, de azok is háromfelé mentek. Nem volt ugyan egy luxus üdülőközpont, de azért kedves, barátságos helynek ismerte mindenki.
A második számú főutcában élt egy szegény ember a feleségével. Nem volt sok pénzük, éppcsak egy kisebb villára tellett medencével, jakuzzival, még a sofőrt is kifizették valahogy, de egyébként nem volt semmi egyebük. Sajnálta is őket mindenki a faluban. Kiközösítve azért nem lettek. Szerencsére.
Az ember és a felesége naphosszat a medencében áztak. Ha jó idő volt, kint az udvaron, télen pedig bent, a fűtött, fedett uszodában, a ház alagsorában. Aprócska ház volt, úgy 4 emeletes. Az ember maga sem tudta megmondani hány szobájuk is van.
Egy szép tavaszi délutánon az ember hazafelé tartott az éjfekete, golyóálló üvegű limóján, mikor a sofőr hirtelen nagyot fékezett.
- Azt a leborult szivarvégit… - Káromkodta el magát. – Mi történt?
- Elnézést uram… de egy hölgy lépett a kocsi elé.
- Miért nem kerülte ki? – Csattan fel.
- Hát… az nem lett volna olyan egyszerű. – Magyarázkodott a szerencsétlen. 
Hirtelen mintha földrengés rázta volna meg a kocsit. Majd felborult, pedig csak az öregasszony dörömbölt a kocsi ablakán méretes öklével.
- Te atya úristen! – Kiáltott fel ijedtében az ember, de el is szégyellte magát rögtön. Gyorsan letekerte az ablakot és kihajolva megkérdezte: - Mit akar jóasszony?
- Megjósolnám a jövőjét kegyelmességed, ha megengedi.
- Jól van, jól van, csak essünk túl rajta gyorsan. – Frissen manikűrözött, szoláriumbarna kezét kidugta az ablakon. Az öregasszony azonnal megragadta és vizsgálgatni kezdte. Nagysokára így szólt:
- Hmm… sokmindent látok én itt… szép hosszú életvonal… de ha nem vigyáz, elveszítheti azt a kis vagyonkáját is, ami van. Ne féljen, nem most, majd idővel, ha a lánya felcseperedik. – Nagyot kacagott erre az ember.
- Ugyan már, vén banya, nincs is nekem lányom!
- Nevessen csak kegyelmed, majd meglátja, hogy igazam van!
 Azzal faképnél hagyta és arrébb döcögött. Az ember pedig még mindig kacagva intett a sofőrnek, hogy indulhatnak.
Belépve az előszobába ledobta olcsó Gucci kabátját – egy kiárusításon vette néhány napja -  a fogasra, és hirtelen valami ismeretlen zaj ütötte meg a fülét. Mintha gyereksírást hallott volna. Azonnal a felesége szobájába rohant, időközben ugyan vagy háromszor eltévedt, de azért odatalált sikeresen. Nem tévedett, tényleg egy kisbaba hangját hallotta az imént, de öröm helyett zsörtölődni kezdett:
- Jajj, te asszony, most mihez kezdünk mi egy gyerekkel? Nincs nekünk annyi pénzünk. Miért nem mondtad annak a hülye gólyának, hogy jöjjön vissza később?
- Mondtam én, hogyne mondtam volna – sopánkodott az asszony – de hát nem hallgatott rám. Azt mondta, most hozta, most is hagyja itt.
Mit volt mit tenni, a kislány ott maradt velük abban a kis házikóban. Így éltek hármasban. A szegény ember már is feledte az öregasszony jóslatát, élte világát a nagy szegénységben. Igaz, hogy kicsit összébb kellett húzniuk magukat, hogy a kislánynak meglegyen mindene. Ahogy nőttön nőtt, annál szebb, okosabb, és kevésbé elkényeztetett lett. A szülei nagyon büszkék voltak rá, és Barbinak keresztelték. Hosszú aranyszőke haját minden nap szépen kifényesítette, órákig fésülte, hogy tökéletesen álljon. Bőre aranybarna volt a szolárium és a nap áldásos tevékenységének köszönhetően, ruhái mindig a legjobb kiárusításokból származtak, senki meg nem mondta volna, milyen szegények is valójában. A suliban mindenki szerette, ő volt a kedvenc, a példakép. A fiúk a lábai előtt hevertek, de ő nem foglalkozott velük, nem akart belekeveredni az ő gazdag világukba, félt, hogy esetleg kitudódik, hogy ő szegény. Szorgalmasan járt az órákra, alkalomadtán bájai bevetése nélkül elérte, hogy jó jegyeket kapjon, és boldogan éldegélt. A legmenőbb helyekre járt bulizni a barátaival, mindig szerény, csendes és visszahúzódó volt.
Egy nap cserediákok érkeztek a suliba. Látszott rajtuk, hogy nem élnek túl jó körülmények között, ruhájuk kopott volt, legalább kétszer hordták már, saját sportautójukon érkeztek, nem volt sofőrjük, és a lányok még csak rájuk sem néztek. Pedig igyekeztek nagyon, hogy beilleszkedhessenek, de nem könnyítették meg a dolgukat. Eljártak azokra a helyekre, ahova mindenki más, de onnan is kinézték őket, kénytelenek voltak más hely után nézni. Találtak is, egy csendes kis pubot a főutca harmadik végén. Jól érezték magukat, ettek, ittak, beszélgettek, táncoltak, énekeltek, nem is lehetett volna jobb. Ez lett a törzshelyük.
Teltek-múltak a napok, csak nem sikerült a beilleszkedés, már fel is adták volna, ha nem történik ez-az. Az egyik vendégdiáknak, egyébként Kennek hívták, volt némi eltitkolt képessége, mivel a felmenői varázslóként tevékenykedtek valamikor. Szóval elhatározta, hogy csakazért is elfogadtatja magát és a barátait. Trükkös cselt eszelt ki, eszközéül pedig Barbit választotta. A szegény lányt.
Addig-addig bűvészkedett, mormolt, míg szép lassan meghódította a lány szívét, csodás ajándékokat küldve a lány házához, levelekkel, versekkel, virágokkal varázsolta el. A lány totálisan belehabarodott, noha jól tudta, hibát követ el. Ken kitartása elnyerte jutalmát. Végre valahára összehozott egy titkos randit a lánnyal. Csillagfényes péntek este volt, a pár legnagyobb titokban hagyta el a falut egy szárnyas lovon, pegazuson. Barbinak még sohasem volt része ilyen élményben, alig győzte kapkodni a fejét az ezernyi csoda láttán. Felhőkbe kapaszkodtak, széllel játszottak, még a Hold is mosolygott rájuk. Mikor egy mindentől távoli helyen földet értek, gyertyafényes vacsora várta őket, szépen megterített asztallal, halk zenével. Az egész éjszakát végigbeszélgették, és a lány rájött, sokkal gazdagabb a srác annál, mint amit a külseje mutat. A szíve sokkal értékesebb. Elgondolkozott az egész addigi életén, és belátta, kár szégyellnie magát a szegénysége miatt, sőt önmagát kéne adnia végre.
Sajnos az utazás véget ért, és a hajnal első sugarai már újra a faluban érte őket. Szerelmes csókkal váltak el.
Sokmindenen kellett elgondolkozniuk ez után az este után. Barbi az élete megváltoztatásának szentelte a hétvége hátralevő részét, Ken pedig új terveket gyártott, a régi ugyanis dugába dőlt. Igaz ugyan, hogy a lány belé szeretett, ahogyan annak lennie kellett. A bökkenő ott volt, hogy az érzés kölcsönössé vált. Mostmár csak meg kellett várnia, hogy a lány felvállalja őt az egész suli előtt onnan már sínen lesz. És akkor a képükbe vághatja, hogy igen, a nagyképűség nem minden.
Hétfő reggel az iskola előtt ácsorgó diákokban meghűlt a vér. A leparkoló tűzpiros Ferrariból az ő szeretett Barbijuk szállt ki legkevésbé sem divatos ruhában, szőke haja rakoncátlanul lobogott a szélben. Mellőle pedig Ken kászálódott ki. Kézenfogva sétáltak végig az előttük utat nyitó tömegen. Tátott szájjal bámultak utánuk, nem értették mi történt.  Nem tudták eldönteni, hogy mihez is kezdjenek a helyzettel. A szülők nem különben. Féltek, hogy az ő kicsi lányuk, esetleg rossz társaságba keveredett. Felkeresték hát a vén öregasszonyt, segítsen, mit tehetnének. A banya adott nekik egy nyulat, de olyan torz volt szegény, hogy rögtön el is nevezték Debil nyuszinak. Persze, nem egyszerű nyúl volt. Ugatni kezdett, valahányszor a lányuk kevesebb pénzt költött a napi átlagnál. Néhány hét múlva a szülők már a pokolba kívánták a folytonos ugatása miatt.  Egyre jobban kétségbe estek, féltették a gondosan fenntartott szegénységüket.
Barbi eközben egyre egyszerűbb ruhákban járt, énekelni tanult és üzletet kötött Debil nyuszival. Ha ő segít neki megvalósítani az álmait, és elszökni otthonról, cserébe megszabadítja az átoktól. Az az ominózus ugatás ugye.
Gyorsan röpültek a hetek, a változás viszont eléggé szembetűnő volt. A suliban mindenki megtalálta a saját egyéniségét, jóllehet nem értették az okát. A külföldi diákok szépen beilleszkedtek, barátokat találtak. Barbi szorgosan járt énekelni, a napi elköltendő pénzt pedig az utcán ténfergőknek adta, legalább addig megszabadította Debil nyuszit az ugatástól.
7 évvel az első randi éjszakája után Ken végre megkérte Barbi kezét egy ugyanolyan varázslatos estén. S bár a szülők vonakodtak, a szerelmesek elszöktek otthonról a széfben tárolt néhány fillérrel. Jó lesz még valamire – gondolták. Mivel minden álma teljesült, Barbinak ideje volt a saját ígéretével foglalkozni. Így szólt egy napon:
- Mondd csak nyuszi, mit kell tennem, hogy megszabadítsalak?
- Először is keresd fel a banyát a harmadik utcában, a hetvenhetedik házban, biztosan meg fogod ismerni. Állj be hozzá szolgálólánynak. Szívesen fog fogadni, ha jó munkaerő vagy. Csak ne beszélj sokat, ne gondolkodj, mindig tedd, amit mond. Ha majd alkalmad nyílik rá, menj le a pincébe, ott találsz majd egy faragott ládikát, azt hozd el nekem.
- Hát jól van.
Sütött magának hamuban sült pogácsát, elbúcsúzott az urától, és útnak indult vissza, a szülőfalujába, ehhez kölcsönözte a pegazust.
Elsőre megtalálta a keresett házat. Jancsi és Juliska banyája kérhetett volna a ház tulajdonosától lakberendezési tippeket, az ő mézeskalács háza már nem volt trendi. Ez a ház tarkabarka színekben pompázott. Barbi eszébe véste, el ne felejtse összehozni a találkát. Torkában dobogó szívvel lépett be az ajtón.
- Mit keresel itt ahol a madár se jár? – Dörrent rá egy hang.
- Adjon Isten jó napot öreganyám! – Köszönt illendően.
- Öreg a te jó nénikéd… Na mondd, mit akarsz?
- Azt hallottam szolgálólányt keres, itt volnék én magam.
- Hmm… Aztán dolgozni tudsz-e?
- Tudok.
- Mosni, főzni, takarítani?
- Tudok.
- Tegyünk egy próbát.
Jól szolgált a lány, az öregasszony elégedett volt vele. Csendes, jó munkaerő volt. Hamarosan az egész házat a gondjaira bízta. Egy napon dolga akadt valami távoli vidéken, Barbi teljesen magára maradt. Több se kellett neki, rohant le a pincébe. Ott találta a dobozt, ahogyan nyuszi mondta. Amint megkaparintotta, rohant is lélekszakadva haza. Debil nyuszi szeme azonnal felcsillant, mikor meglátta. Mancsaiba kapta, kinyitotta, s a kis aranykulcsot Barbi kezébe nyomta, hogy fordítsa meg a hátában található lyukon. Vonakodva bár, de teljesítette a kérését. Alig fordította el a kulcsot, a torz nyuszi helyén egészséges, piros szemű, rózsaszín nyúl termett, kényelmes, feszülős pólóban. Második fordításra eltűnt a kulcs, a lyuk, csak négy elem maradt a helyén. A torz Debil nyusziból igazi, hosszú élettartamú Duracell nyuszi lett. Vidáman, élettel telve ugrándozott körbe-körbe a kis panellakásban. S mivel nem volt hová mennie, megmentőinél maradt.
A banya hazaérve tárva-nyitva talált mindent, rögtön tudta, hogy valami nincs rendben. Rohant a pincébe, sehol a láda, szólongatta a szobalányt, sehol senki. Hej, elfutotta a méreg, eszébe jutott ki lehetett a lány, s meg is átkozta azon nyomban a családját. Nem tudhatta, hogy már nem a szüleivel él. A szülők nagy szegénységből lesüllyedtek a nincstelenek közé. Munkát kellett keresniük szégyenszemre, el kellett adni a villát és mindent, annyira eladósodtak.
Barbi azonban vígan élte világát a férjével, a házinyuszival és sok-sok gyerekkel. Még ma is élnek, ha meg nem haltak. Aki nem hiszi, járjon utána – a jelentést meg az asztalomra, ha lehet. Itt a vége, fuss el véle!

2007.03.01.
 

Szerző: Morgan Burnley  2008.08.04. 19:45 11 komment

Címkék: mese vicces

Álmatlan éjszaka és szó szoros az értelme,
Álmos tekintettel nézek az elképzelt képedbe,
Testem már fárad mégis minden porcikámban
Rád gondolok, rád, egy elképzelt világban.
Még két órám van talán, kipihenjem a napot
De nem látok mást csak azt az elképzelt lapot,
Melyre neved lett írva, s én fölé írtam enyém,
De a radírt látom csak mi egyre közeledik felém...
Nem felém..csak képzelet, a papírt maszatolja
Elragadnám, nem lehet, a nevünk ostromolja...
Erkölcsök és érzések küzdelme ez talán,
Hisz másé vagy, aláírtad: csak a halál...
Lehet nem is írtad, nem történt szerződés,
Légy enyém, jöjj ide, most...ennyi és kész!
Kötöttség igen...nem tárgyilagos értékek,
Mig gátat szabnak, közénk állnak, és széttépnek.

Gyomromig hatol, testem megremeg,
Álom helyett fekszek és zizegve reszketek...

Cigarettafüst, s gyújtó lángja
S annak gazdája megnyugvásra várva...

Szerző: TAJ-away  2008.08.04. 02:28 3 komment

Címkék: vers

Nézz rám, s mondd van-e jövőnk,
Nap süt ránk, vagy jönnek a felhők?
Más világban élünk te meg én,
Itt, az élet végtelen tengerén.
Ha néha vihar korbácsolja fel a vizet,
Te csak fogd meg a két kezem,
S légy velem, mert én így kértelek.

Szeretlek, kódok nélkül, tisztán,
Egyenesen, egy hosszú életen át,
Nem kell ámítás, hazugság, csalás,
Csak te kellesz, s majd a halál.

Annyi ígéret vár, hogy teljesítsd,
Én várhatok, várok bármeddig.
Hiszek benned, itt leszel, ölelsz,
Bánatomra óvó gonddal figyelsz,
Felszárítod majd pergő könnyeim,
Rám mosolyogsz csillogó szemmel,
S elmúlik belőlem minden félelem.

Szeretlek, kódok nélkül, tisztán,
Egyenesen, egy hosszú életen át,
Nem kell ámítás, hazugság, csalás,
Csak te kellesz, s majd a halál.

A világ elől karjaidba bújtatsz,
Vagy csak némán álomba ringatsz,
Mellettem leszel, őrzöd az álmom,
Ha felkelek, elsőként arcod látom.
Boldog leszek, igen, azt hiszem,
És ha elmennél tőlem messzire,
Majd semmit nem ér az életem.

Szeretlek, kódok nélkül, tisztán,
Egyenesen, egy hosszú életen át,
Nem kell ámítás, hazugság, csalás,
Csak te kellesz, s majd a halál.

2008.08.02.

Szerző: Morgan Burnley  2008.08.03. 01:43 Szólj hozzá!

Címkék: vers

Azt se tudom...azt se... hol kezdjem a dolgot,
A helyzet mit átélünk tudod kicsit se megoldott
És ne mondd nekem azt hogy ez még olyan mint a régi
Ne mondd nekem azt hogy szíved még ugyanazt érzi!
Sokat gondolkodtam és rá jöttem arra
Mi már rég külön élünk, te jobbra én balra
Csak bambulva követjük azt az elfuserált szokást
Hogy együtt lakunk évekig egy eldeformált lakást...
Fiatal vagy, fiatal vagyok énis azt hiszem
Hogy megszokásból süljek tovább kizsírozott tepsiben
Mit jól odaraktunk s nem mondom nagyon ízlett
Mik ebbe sültek, ennyi év s a végén mégis így lett...
Rég rossz igen rég az ha már ki kell írjam magamból
S nem eléd állva közlöm hogy ki kell szállnom a hajóból
Mentőcsónakot ne küldj, még nem evezhetek vissza
Partot kell keresnem, hol a víz még lehet tiszta...

Körülöttünk sokan voltak ezzel így de mielőtt
Összefüggést keresel felejtsd el mielőbb.
Egyikünk se élhette ki kíváncsi természetét
De köszönettel tartozom a veled töltött percekért.
Hisz ha mindenki ellenem te akkor is velem voltál,
Elviseltél szerettél és mellettem kiálltál.
S egyben ez is az ok, itt kell hogy hagyjalak,
A szerepjáték nem megy s neked se kell hogy csak csaljalak.
Megmartalak, de ne félj hamar elmúlik a fájdalom,
A szél majd hamar elfújja homokba hagyott lábnyomom...

Szerző: TAJ-away  2008.08.02. 23:36 2 komment

Címkék: vers élet szakítás

- Te, tudod milyen évet írunk? – Hallatszott egy halk, reszelős hang a sötétben.
- Fogalmam sincs. Ezen a helyen olyan gyorsan repül az idő. – Érkezett a felelet.
- Azt sem tudom mikor láttam utoljára élő embert. Száz éve… talán kétszáz.
- Bizony, csak úgy repül az idő.
- Igen, igen, ezt már mondtad. – Türelmetlenkedett az előbbi hang tulajdonosa.
- De ha egyszer így van…

Száz évvel később.

- Te, tényleg repül az idő.
- Na látod, én megmondtam. Unatkozom, történhetne már valami, mondjuk egy felfedező csoport. Ezek a romok Isten tudja mióta itt állnak, de még senki nem talált rá.
- Talán mert egy dzsungel közepén van?
- Lehet.

Újabb száz évvel később.

- Nézd, ott! Mintha valami mozogna a fák között!
- Biztos csak valami állat.
- Nem, ez most valami más. Az állatokat már megismerem, volt időm megfigyelni őket.
- Talán igazad van. – S most már ő is figyelmesebben tanulmányozta a fákat. Hamarosan néhány rongyos, hátizsákos alak lépett elő.
- Na ugye! – Kiáltott fel diadalmasan az első hang tulajdonosa.
- Csak várd ki a végét! – Intette türelemre a másik.

De az utazók hamar észrevették az ősrégi romokat, melyek kitűntek az erdő zöldjéből, és jóval a legnagyobb fa fölé értek. Valaha hatalmas város volt élénk kereskedelemmel, pezsgő élettel. Senki sem tudja mi okozta pusztulását. Azóta a dzsungel őrizte örök álmát, élő ember nem nagyon tette be a lábát ebbe az érintetlen világba, s a legtöbbjük nem élte meg, hogy hírül adja létezését, így titka az örökkévalóságba veszett. Vagy mégsem?

- Nézzétek azokat a romokat! – Szólt az egyik férfi, aki hanglejtéséből és viselkedéséből ítélve a vezető lehetett.
- Lenyűgöző! – Ámuldozott őszinte csodálattal a kis csoport egyetlen női tagja.
- Az. Letáborozunk végre? – Újabb férfi, akit csöppet sem érdekelt az elé táruló látvány. Elege volt már a dzsungeljárásból, ő végre civilizációt akart látni, lehetőleg nem egy több száz éve kihaltat.
- Steve, Lisa, azon a kis tisztáson, ott a romok tövében állítjuk fel a sátrakat, holnap majd körülnézünk, így is éppen sötétedésre végzünk.

A kis csapat munkához látott.

- Nézd, nézd! Tábort vernek! Istenem, milyen régen sátoroztam már. Ami azt illeti, aludni is akkor aludtam utoljára. – Sóhajtott az első hang.
- Ne siránkozz folyton! Inkább a nőt figyeld! Lefogadom, ilyet is rég láttál már.
- Na igen, nem tagadom. Pazar látvány. Szerinted közelebb jönnek?
- Ma már biztos nem, mindjárt besötétedik.
- Jéé, tényleg. Már rég nem veszem észre a különbséget sötét és világos között. Összefolynak a dolgok.
- Bizony, repül az idő.
- Na, ne kezdd megint!
- Bocs.
- Nézd, ébredeznek!
- Hmm. Máris? Alig egy perce, hogy aludni tértek.
- Bizony…
- Ne! Még egyszer elkezded, esküszöm, behúzok egyet!
- Szerencse, hogy meg sem érezném.
- Francba, mindig elfelejtem.
- Különben is neked már kezed sincs… leesett úgy kétszáz éve.
- Már kétszáz éve?! Azt hittem a múlt héten volt.
- Bizony…
- Hé! Te mindig ilyen idegesítő voltál, vagy csak mióta ismerlek?
- Nem tudom, még senki nem panaszkodott, igaz, nem is mertek.
- Puhány alakok…

Eközben a táborlakók megreggeliztek, a közeli folyóban megmosakodtak és elindultak felfedezni a várost.

- Szerintetek találunk kincseket? – Lisa hangjában gyermeki izgalom, és várakozás csengett.
- Maximum több száz éves hullákat.
- Ne légy ilyen ünneprontó Steve, talán tényleg találunk valami érdekeset, hisz ezért utaztunk ennyit.
- Valakinek realistának is kell lenni két ilyen álmodozó idealista mellett.
- Néha igazán túlzásba viszed. – Mosolygott rá Lisa kedvesen, de Steve nem viszonozta.

- Szerinted miről beszélgetnek?
- Honnan kéne tudnom?
- Az a nagydarab fickó nem szimpi, olyan a képe, mintha citromba harapott volna, pedig élvezhetné ezt a gyönyörű tájat. Bár én már túl sokat gyönyörködtem benne.
- Ne is mondd, én is unom már. De ne a fickót nézd, a lányt mellette, milyen aranyos amikor mosolyog. Ide látom a vakítóan fehér fogait.
- Ezt most csak elképzelted, ugye?
- Na jó. Igen. Attól még lehetnek ilyenek a fogai.
- Naná! Mert olyan sok ideje lehetett gondozni őket ebben a dzsungelben míg ideértek. Ide érezném a szagát, ha éreznék még egyáltalán bármit is.
- Hmpf. Ünneprontó.
- Neked semmi nem jó?
- De. Ha csöndben maradsz. Boldog száz évem volt míg nem jöttél.
- Azért valld be, örülsz, hogy társaságod van.
- Ó, persze, nagyon.
- Társaságban csak úgy repül az idő.
- Nincs valaki más akit idegesíts? Vajon mit követtem el előző életemben?
- Nem tehetek róla, hogy itt ragadtam. Pszt, itt vannak.

A turisták épp ekkor haladtak el néhány kőház mellett, kíváncsian tekintgettek jobbra-balra. Néhány háznak nyitva volt az ajtaja, a legtöbbnek hiányzott a teteje, vagy valamelyik oldala. Edények hevertek szerte széjjel. Mintha a városlakók semmivel sem törődve, sietve távoztak volna.

- Belülről sokkal hátborzongatóbb ez a hely. Olyan érzésem van, mintha figyelnének.
- Épp most hagy el a bátorság Lisa, mikor már itt vagyunk?
- Hagyj békén Greg, nem azt mondtam, hogy félek, egyszerűen csak kiráz tőle a hideg.
- Nem mintha kárörvendő akarnék lenni, de… én megmondtam.
- Steve, kímélj meg.
- Oké, bocs.

- Na nézd, már nem olyan mosolygós a hölgyike.
- Hehe, hát igen, ez a hely első ránézésre elég sokkoló.
- Legszívesebben átfognám a derekát és biztosítanám róla, hogy megvédem.
- Ne beszélj már hülyeségeket, néztél te tükörbe mostanában?
- Hát… ha a háromszáz évvel ezelőtt mostanában volt…
- Akkor javaslom ne tedd, nem ismernél magadra.
- Mondom. Ünneprontó.
- Na most meg ez a lemez jön?
- De ha egyszer az vagy. Már álmodozni sem lehet?
- Már hogyne lehetne? Csak rámutattam, hogy ez az álom sosem teljesül.
- Kösz. Sokat segítettél.
- Nincs mit. Nézd, már a templomnál vannak.
- Hú, az aztán az izgi hely. Utánuk megyünk? Érdekel mit csinálnak.
- Naná!

- Ez a város legnagyobb épülete, gondolom templom lehetett.
- Bemegyünk?
- Nocsak, a kicsi Lisa bátorsága visszatért.
- Fogd be Greg! Steve, mit gondolsz?
- Menjünk.

Egymás után léptek be a hatalmas kő boltív alatt az épület belsejébe. Találtak néhány használható fáklyát, így a sötétségtől sem kellett tartaniuk. Ahogy egyre beljebb mentek, egész kis labirintus bontakozott ki előttük. A főútvonalon maradtak, nehogy eltévedjenek.

- A fél kezemet rá, hogy nem találnak vissza. – Vihogott a második hang.
- Állom a fogadást! – Kontrázott a másik.
- Nincs neked már így is eggyel kevesebb?
- Nem számít.
- Ahogy gondolod.

A kis csapat lassan elérte a templom középső részét, egyben legnagyobb kamráját. Az egész város kényelmesen elférhetett volna benne. A falakat festmények díszítették, a helyiség közepén hatalmas kőoltár állt, felülete barna volt a rászáradt vértől. A falakon körben fáklyatartók sorakoztak. Valaha nappali világosságot voltak hivatottak teremteni.

- Hát… ennél azért többre számítottam. – Görbítette le a szája szélét Lisa.
- Mégis mit vártál? Hogy majd ide rakják elénk a kincseiket? Ha volt is nekik vagy magukkal vitték, vagy úgy elrejtették, hogy soha ne találhassák meg. Legalábbis nehezen.
- Oh. Igazad van Steve. Túl naiv voltam. – Vigasztalódott meg kissé a lány.
- Mint mindig…

- Kissé csalódottnak tűnnek. Mire számítottak? Aranyhegyekre?
- Persze, hisz emberek. És ezért kapzsik is.
- Hmm. Nade még csak most jön a java. Nem hiszem, hogy beletörődnek a dologba. Elég műveltnek tűnnek, az a nagydarab tuti, valami azt súgja nekem, ő a legokosabb köztük, mégha nem is ő a vezér.
- Aha.
- Kösz az értelmes hozzászólást.
- Nincs mit.

A látogatók elhagyva a fő helyiséget egy jóval kisebb, ám annál érdekesebb helyre bukkantak. Kellemetlenül hűvös volt odabent és a falakon ember nagyságnyi mélyedések tátongtak vízszintesen. Az volt aminek látszott: hullaház.

- Ez a hely egyre kevésbé tetszik. – Nyafogott Lisa, mint egy iskolás kislány.
- Nem is tudom ki akart annyira bejönni.
- Szállj le rólam Greg, ettől nem lesz jobb.
- Eddig tartott a bátorság…
- Hagyjátok abba! Eddig gyanúsan nem történik semmi, jobb, ha odafigyelünk, és ez nem megy, ha folyton marjátok egymást.

- Na most kezd érdekes lenni. A hullaház. de rég is volt…
- Ne most álmodozz, a végén még szem elől veszítjük őket.
- Úgy látom egyre bizonytalanabbak.
- Naná, hát ha még tudnák mi vár rájuk…
- Szerinted túlélik?
- Remélem, különben bukom a fogadást.
- Akkor fogadjunk erre. Hogy túlélik-e. De nem ér csalni, nem segíthetsz nekik.
- Eszemben sincs. Úgyse mennének vele sokra. Hehe.
- Na, akkor haladjunk tovább. Amíg itt tátjuk a szánkat, lemaradunk mindenről.

Ismét kifelé haladtak a templomból, igaz az ellenkező irányba, mint amerről jöttek. A járatok itt nem voltak annyira kidolgozottak, látszott, hogy nem igazán használták. Talán csak a papok meg a hullák. Bár ők sem önszántukból. Nyilván.

- Figyeljetek hova léptek, és ne nyúljatok lehetőleg semmihez!
- Te, Steve, mióta osztogatsz parancsokat? Tudtommal én vagyok a vezető.
- Ó, akkor menj előre te, de ha esetleg meg találnál halni, ne hozzám gyere kísérteni.
- Aa… azt hiszem jobb ha te mész előre.
- Gondoltam.

Ahogy haladtak előre, egyre több keresztjárat futott át a fő útvonalon, így kissé nehezen követhető volt, hogy hol kell befordulni vagy egyenesen menni. Nem meglepő módon alaposan eltévedtek. Lisa egy pillanatra nem nézett a lába elé és rögtön kőcsúszdává vált alattuk a padló.

- Huhúúú, ez sokkal jobb, mint amire emlékeztem. – Lelkendezett az egyes hang tulajdonosa, mikor egy jó néhány méterrel lejjebb levő szintre értek.
- Ja. Nem volt rossz. De azért tetszett az arcuk mikor megnyílt alattuk a föld.
- Ne is mondd, még mindig azon röhögök.
- Nézd, kezdenek magukhoz térni. Szerinted merre mennek?
- Hmm. Szerintem a legdíszesebbet választják.
- A hülyék.

- Rohadt életbe Lisa, mondtam, hogy figyelj a lábad elé!
- Bocs. Véletlen volt… Most hogy jutunk ki?
- Fogalmam sincs.

Egy hatalmas, sötét, üres teremben álltak, melyből rengeteg ajtó nyílt. Akármerre fordultak, ajtókkal találták szemben magukat.

- Válasszuk ott szemben azt a nagyot. Az a legdíszesebb mind közül. – Próbálkozott Steve.
- De talán pont az a csapda. – Replikázott Greg.
- Van jobb ötleted? – Nézett rá hűvös szemekkel a másik.
- Nincs…
- Akkor ezt eldöntöttük.

Elsőként Steve lépett át az ezüstkeretes vasajtón, majd Lisa és végül Greg. A túloldalon különös látványban volt részük. Több ezernyi csontváz hevert halmokban. Lisa velőt rázó sikolyt hallatott.

- Na mit mondtam? Tudtam, hogy arra fognak menni. Hihi.
- Ne reménykedj, úgysem élik túl.
- Kiderül.

- Most már tudjuk hová „temették” a hullákat az áldozás után.
- A francba Steve, ez nem vicces. Most már tényleg félek. – Greg vigasztalóan átölelte a nő vállát.
- Nyugi, kijutunk innen. – De azért nem nézett a szemébe, ő sem volt egészen biztos a dologban. – És most hogyan tovább? – Fordult Stevehez.
- Azt hiszem ez nem a megfelelő út, menjünk vissza. Ezúttal valami kevésbé díszeset választok.

Egy teljesen átlagos fenyőajtót választottak, bár az rejtély maradt, honnan szereztek fenyőt. Ebben a pillanatban azonban nem különösebben foglalkoztak a dologgal. Ismét Steve volt az első. Egy lépés… és egy mély gödör alján találta magát hegyes karókra felnyársalva. Már nem fájt neki. Lisa és Greg időben észrevették mi történt, és nem követték társukat a halálba. Egymás vállára borulva zokogtak.

- Ah, ha így folytatják, egy karom se marad. – Kesergett egyes hang.
- Még ketten élnek. Pedig kezdtem megkedvelni azt a fickót. Csak szegénynek peche volt.
- Nem kicsit. Talán a másik kettőnek szerencséje lesz. Kár egy ilyen nőért…

Greg és Lisa egymást támogatva, enyhén sokkos állapotban egy újabb ajtó kinyitásán fáradoztak. Nem sokat gondolkoztak, a legközelebb esőt választották. Kissé fellélegeztek, mikor egy hosszú folyosót pillantottak meg. Egymást támogatva indultak el a remény útján. Azonban alig tettek meg néhány lépést, mikor a kőpadló egy köve megmozdult a talpuk alatt, láthatatlan szerkezeteket indítva be ezzel. A falakon apró rések nyíltak, nyílzáport ontva magukból. Egyetlen élőlény sem úszhatta meg. Még néhány halálsikoly és nyögés hallatszott, majd végleg csend borult a templomra.

- Kár értük. Azt hittem ők végre megfejtik a titkot, és elvesztettem értük a másik karom is.
- Minden esetre ügyes próbálkozás volt. Talán majd legközelebb.
- Ha lesz olyan.
- Muszáj lennie. Addig nem nyugodhatunk békében.
- Addig el kell viseljelek…
- Te szegény… de legalább nem fogsz unatkozni.
- Jaj nekem.
- Na gyere, menjünk, nézzünk meg még pár napfogyatkozást. Attól talán jobb kedved lesz. És a karodra sem tartok igényt, még jól jöhet neked később. Tudod, itt csak úgy repül az idő…

És a két kísértet visszatért a város tövében álló sírokhoz, és még sok száz évig várták, hogy valaki megtalálja a Kísértetvárost, és feljegyezze történetét az eljövendő utókor számára.

2008.07.12.

Szerző: Morgan Burnley  2008.08.02. 22:34 6 komment

Címkék: novella

Mint hurrikán, mi városokon tör át.
Nyomában felfordulás, pusztítás, halál.
S amilyen gyorsan jön, el is tűnik,
A pusztulásból új élet emelkedik.

Félelmetes, s egyben lenyűgöző,
Égzendülés után most a néma csend jő.
Ámulva nézed milyen hihetetlen,
Itt volt, elment, s mégis feledhetetlen.

Tudod, ilyen hurrikán vagy te magad is,
Aki felkavar, ha újra megjelenik.
De nem maradsz, csak néhány napig,
S nekem mindent elölről kell kezdeni.

Én mégis szeretlek, nem tudom miért,
De mindig attól félek, mikor válsz köddé.
Nem ismerlek még mindig, mert nem hagyod,
Sohasem láthatom tőled a holnapot.

Félek a csendtől is, mi szinte üvölt,
Így a te hangod sem hallom, s ez megöl.
Mindig változol, az arcod végtelen,
Most melyiket fogod mutatni nekem?

Sohasem tudom, mit is vársz te tőlem,
Vígasztalást, szeretetet, segítséget?
Ha kérnéd, én megtennék érted bármit,
De, hogy mit akarsz, nem tudom kitalálni.

Azt hiszem épp ez az, ami hozzád vonz,
Harcolnom kell, és mindig melletted állnom.
S bár megesik, hogy belefáradok,
De ha új erőt adsz, én folytatni fogom…

2008.02.04.
 

Szerző: Morgan Burnley  2008.08.02. 22:18 Szólj hozzá!

Címkék: vers

Az élet túl kemény ezért puhítani kell,
És te lennél a puha ami lazítaná fel...
Te lennél a vegyület mi velem elegyedve
Egy hibás elemet hibátlanul hozhatna helyre.
Lehetnél a virág, s én lennék az a rovar
Ki halkan ténykedve a szirmaid közt kavar,
Nektárt szürcsölve beporoználak,
Teljesíteném az összes virág-vágyad...
Part menti fűz lennél, én lennék a patak,
Mi hogy te örökzöld legyél, ha kell még el is apad,
Gyenge hullámokkal simítnám' tükrömbe hajló ujjad,
Elolvasnám leveleid mit ágad lehullajt...

Lennék a, lennék a...és te is lennél,
Nem is lehetnék másba biztosabb ennél,
Lennél te, lennél, nem kell több látod,
Lennék ki, lennék ki valóra váltja álmod.

Én vagyok a láng, s te alattam a gyertya,
Elolvadsz tőlem, egy szemem is látja.
Most nem menekülhetsz, a martalékom leszel,
Úgy látom tetszik, hisz semmit se teszel.
Karjaimba olvadsz, hisz testedet falom,
S végül elterülsz, s én rajtad elalszom...
Várok rád régen, szikkadok nélküled,
Porlaszt a napfény,bőröm megrepedt.
De látom már az égen, messze azt a a felhőt,
Mi elhoz hozzám földhöz, téged, az esőt.
S miután megérzem éltető nedved,
Magamba zárlak, s többé el nem engedlek.

Lennék a, lennék a...és te is lennél,
Nem is lehetnék másba biztosabb ennél,
Lennél te, lennél, nem kell több látod,
Lennék ki, lennék ki valóra váltja álmod.

S azt mondod nem, neked szem szabad,
Őrjöngő düh önt el, 'mint meghallom szavad,
S leszek szél, nem szellő, hurrikán ereje,
Süvítek utánnad, fákon át, hegyeken,
Házakat rombolok, felkapok tárgyakat,
Mindenen át hozzád, hisz szívembe zártalak.
Majd az ár elejét használom ha nem elég,
Pusztító hullám, nem lesz majd menedék,
Óriás villámként súlytok le ha kell,
Világot átszelő égrengető ívvel...
Ordító vulkán, s kitörő láva...
Csak szemembe tükrözzön szemeid párja...

Lennél a...?Lennél a...?Mert én lennék,
És úgy látom rajtad, te is szívesen tennéd,
Lennél te, lennél, nem kell több hiszem,
Lennék ki, lennék, mert érted dobog szívem.

Szerző: TAJ-away  2008.08.02. 22:12 5 komment

Címkék: vers

Üdvözlünk minden olvasót,

A blog műveink megosztásáért jött létre. Aki kedvet kapott novellák, versek vagy hasonló alkotások írkálására, esetleg már van pár kint a sufniba és szeretné megosztani velünk, küldje el az alábbi címre:

picitimy@gmail.com vagy bestrapboy@gmail.com

 

Szeretnénk ha -bizonyos kereteken belül- őszintén értékelnétek az ide publikálók bejegyzéseit.

BlackAngel, TAJ

Szerző: TAJ-away  2008.08.02. 21:58 komment

süti beállítások módosítása