Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, sőt még az üveghegyen is túl – nem volt ugyan átlátszó, de jobban hangzott így, mellesleg egy királylány lakott benne, és egyébként is, tökéletes nászutas központ – volt egy kerek erdő. Azért volt kerek, mert nem volt szögletes. Az erdő mellett egy ici-pici falucska állt. Házakkal meg minden. Csupán két utcája volt, de azok is háromfelé mentek. Nem volt ugyan egy luxus üdülőközpont, de azért kedves, barátságos helynek ismerte mindenki.
A második számú főutcában élt egy szegény ember a feleségével. Nem volt sok pénzük, éppcsak egy kisebb villára tellett medencével, jakuzzival, még a sofőrt is kifizették valahogy, de egyébként nem volt semmi egyebük. Sajnálta is őket mindenki a faluban. Kiközösítve azért nem lettek. Szerencsére.
Az ember és a felesége naphosszat a medencében áztak. Ha jó idő volt, kint az udvaron, télen pedig bent, a fűtött, fedett uszodában, a ház alagsorában. Aprócska ház volt, úgy 4 emeletes. Az ember maga sem tudta megmondani hány szobájuk is van.
Egy szép tavaszi délutánon az ember hazafelé tartott az éjfekete, golyóálló üvegű limóján, mikor a sofőr hirtelen nagyot fékezett.
- Azt a leborult szivarvégit… - Káromkodta el magát. – Mi történt?
- Elnézést uram… de egy hölgy lépett a kocsi elé.
- Miért nem kerülte ki? – Csattan fel.
- Hát… az nem lett volna olyan egyszerű. – Magyarázkodott a szerencsétlen. 
Hirtelen mintha földrengés rázta volna meg a kocsit. Majd felborult, pedig csak az öregasszony dörömbölt a kocsi ablakán méretes öklével.
- Te atya úristen! – Kiáltott fel ijedtében az ember, de el is szégyellte magát rögtön. Gyorsan letekerte az ablakot és kihajolva megkérdezte: - Mit akar jóasszony?
- Megjósolnám a jövőjét kegyelmességed, ha megengedi.
- Jól van, jól van, csak essünk túl rajta gyorsan. – Frissen manikűrözött, szoláriumbarna kezét kidugta az ablakon. Az öregasszony azonnal megragadta és vizsgálgatni kezdte. Nagysokára így szólt:
- Hmm… sokmindent látok én itt… szép hosszú életvonal… de ha nem vigyáz, elveszítheti azt a kis vagyonkáját is, ami van. Ne féljen, nem most, majd idővel, ha a lánya felcseperedik. – Nagyot kacagott erre az ember.
- Ugyan már, vén banya, nincs is nekem lányom!
- Nevessen csak kegyelmed, majd meglátja, hogy igazam van!
 Azzal faképnél hagyta és arrébb döcögött. Az ember pedig még mindig kacagva intett a sofőrnek, hogy indulhatnak.
Belépve az előszobába ledobta olcsó Gucci kabátját – egy kiárusításon vette néhány napja -  a fogasra, és hirtelen valami ismeretlen zaj ütötte meg a fülét. Mintha gyereksírást hallott volna. Azonnal a felesége szobájába rohant, időközben ugyan vagy háromszor eltévedt, de azért odatalált sikeresen. Nem tévedett, tényleg egy kisbaba hangját hallotta az imént, de öröm helyett zsörtölődni kezdett:
- Jajj, te asszony, most mihez kezdünk mi egy gyerekkel? Nincs nekünk annyi pénzünk. Miért nem mondtad annak a hülye gólyának, hogy jöjjön vissza később?
- Mondtam én, hogyne mondtam volna – sopánkodott az asszony – de hát nem hallgatott rám. Azt mondta, most hozta, most is hagyja itt.
Mit volt mit tenni, a kislány ott maradt velük abban a kis házikóban. Így éltek hármasban. A szegény ember már is feledte az öregasszony jóslatát, élte világát a nagy szegénységben. Igaz, hogy kicsit összébb kellett húzniuk magukat, hogy a kislánynak meglegyen mindene. Ahogy nőttön nőtt, annál szebb, okosabb, és kevésbé elkényeztetett lett. A szülei nagyon büszkék voltak rá, és Barbinak keresztelték. Hosszú aranyszőke haját minden nap szépen kifényesítette, órákig fésülte, hogy tökéletesen álljon. Bőre aranybarna volt a szolárium és a nap áldásos tevékenységének köszönhetően, ruhái mindig a legjobb kiárusításokból származtak, senki meg nem mondta volna, milyen szegények is valójában. A suliban mindenki szerette, ő volt a kedvenc, a példakép. A fiúk a lábai előtt hevertek, de ő nem foglalkozott velük, nem akart belekeveredni az ő gazdag világukba, félt, hogy esetleg kitudódik, hogy ő szegény. Szorgalmasan járt az órákra, alkalomadtán bájai bevetése nélkül elérte, hogy jó jegyeket kapjon, és boldogan éldegélt. A legmenőbb helyekre járt bulizni a barátaival, mindig szerény, csendes és visszahúzódó volt.
Egy nap cserediákok érkeztek a suliba. Látszott rajtuk, hogy nem élnek túl jó körülmények között, ruhájuk kopott volt, legalább kétszer hordták már, saját sportautójukon érkeztek, nem volt sofőrjük, és a lányok még csak rájuk sem néztek. Pedig igyekeztek nagyon, hogy beilleszkedhessenek, de nem könnyítették meg a dolgukat. Eljártak azokra a helyekre, ahova mindenki más, de onnan is kinézték őket, kénytelenek voltak más hely után nézni. Találtak is, egy csendes kis pubot a főutca harmadik végén. Jól érezték magukat, ettek, ittak, beszélgettek, táncoltak, énekeltek, nem is lehetett volna jobb. Ez lett a törzshelyük.
Teltek-múltak a napok, csak nem sikerült a beilleszkedés, már fel is adták volna, ha nem történik ez-az. Az egyik vendégdiáknak, egyébként Kennek hívták, volt némi eltitkolt képessége, mivel a felmenői varázslóként tevékenykedtek valamikor. Szóval elhatározta, hogy csakazért is elfogadtatja magát és a barátait. Trükkös cselt eszelt ki, eszközéül pedig Barbit választotta. A szegény lányt.
Addig-addig bűvészkedett, mormolt, míg szép lassan meghódította a lány szívét, csodás ajándékokat küldve a lány házához, levelekkel, versekkel, virágokkal varázsolta el. A lány totálisan belehabarodott, noha jól tudta, hibát követ el. Ken kitartása elnyerte jutalmát. Végre valahára összehozott egy titkos randit a lánnyal. Csillagfényes péntek este volt, a pár legnagyobb titokban hagyta el a falut egy szárnyas lovon, pegazuson. Barbinak még sohasem volt része ilyen élményben, alig győzte kapkodni a fejét az ezernyi csoda láttán. Felhőkbe kapaszkodtak, széllel játszottak, még a Hold is mosolygott rájuk. Mikor egy mindentől távoli helyen földet értek, gyertyafényes vacsora várta őket, szépen megterített asztallal, halk zenével. Az egész éjszakát végigbeszélgették, és a lány rájött, sokkal gazdagabb a srác annál, mint amit a külseje mutat. A szíve sokkal értékesebb. Elgondolkozott az egész addigi életén, és belátta, kár szégyellnie magát a szegénysége miatt, sőt önmagát kéne adnia végre.
Sajnos az utazás véget ért, és a hajnal első sugarai már újra a faluban érte őket. Szerelmes csókkal váltak el.
Sokmindenen kellett elgondolkozniuk ez után az este után. Barbi az élete megváltoztatásának szentelte a hétvége hátralevő részét, Ken pedig új terveket gyártott, a régi ugyanis dugába dőlt. Igaz ugyan, hogy a lány belé szeretett, ahogyan annak lennie kellett. A bökkenő ott volt, hogy az érzés kölcsönössé vált. Mostmár csak meg kellett várnia, hogy a lány felvállalja őt az egész suli előtt onnan már sínen lesz. És akkor a képükbe vághatja, hogy igen, a nagyképűség nem minden.
Hétfő reggel az iskola előtt ácsorgó diákokban meghűlt a vér. A leparkoló tűzpiros Ferrariból az ő szeretett Barbijuk szállt ki legkevésbé sem divatos ruhában, szőke haja rakoncátlanul lobogott a szélben. Mellőle pedig Ken kászálódott ki. Kézenfogva sétáltak végig az előttük utat nyitó tömegen. Tátott szájjal bámultak utánuk, nem értették mi történt.  Nem tudták eldönteni, hogy mihez is kezdjenek a helyzettel. A szülők nem különben. Féltek, hogy az ő kicsi lányuk, esetleg rossz társaságba keveredett. Felkeresték hát a vén öregasszonyt, segítsen, mit tehetnének. A banya adott nekik egy nyulat, de olyan torz volt szegény, hogy rögtön el is nevezték Debil nyuszinak. Persze, nem egyszerű nyúl volt. Ugatni kezdett, valahányszor a lányuk kevesebb pénzt költött a napi átlagnál. Néhány hét múlva a szülők már a pokolba kívánták a folytonos ugatása miatt.  Egyre jobban kétségbe estek, féltették a gondosan fenntartott szegénységüket.
Barbi eközben egyre egyszerűbb ruhákban járt, énekelni tanult és üzletet kötött Debil nyuszival. Ha ő segít neki megvalósítani az álmait, és elszökni otthonról, cserébe megszabadítja az átoktól. Az az ominózus ugatás ugye.
Gyorsan röpültek a hetek, a változás viszont eléggé szembetűnő volt. A suliban mindenki megtalálta a saját egyéniségét, jóllehet nem értették az okát. A külföldi diákok szépen beilleszkedtek, barátokat találtak. Barbi szorgosan járt énekelni, a napi elköltendő pénzt pedig az utcán ténfergőknek adta, legalább addig megszabadította Debil nyuszit az ugatástól.
7 évvel az első randi éjszakája után Ken végre megkérte Barbi kezét egy ugyanolyan varázslatos estén. S bár a szülők vonakodtak, a szerelmesek elszöktek otthonról a széfben tárolt néhány fillérrel. Jó lesz még valamire – gondolták. Mivel minden álma teljesült, Barbinak ideje volt a saját ígéretével foglalkozni. Így szólt egy napon:
- Mondd csak nyuszi, mit kell tennem, hogy megszabadítsalak?
- Először is keresd fel a banyát a harmadik utcában, a hetvenhetedik házban, biztosan meg fogod ismerni. Állj be hozzá szolgálólánynak. Szívesen fog fogadni, ha jó munkaerő vagy. Csak ne beszélj sokat, ne gondolkodj, mindig tedd, amit mond. Ha majd alkalmad nyílik rá, menj le a pincébe, ott találsz majd egy faragott ládikát, azt hozd el nekem.
- Hát jól van.
Sütött magának hamuban sült pogácsát, elbúcsúzott az urától, és útnak indult vissza, a szülőfalujába, ehhez kölcsönözte a pegazust.
Elsőre megtalálta a keresett házat. Jancsi és Juliska banyája kérhetett volna a ház tulajdonosától lakberendezési tippeket, az ő mézeskalács háza már nem volt trendi. Ez a ház tarkabarka színekben pompázott. Barbi eszébe véste, el ne felejtse összehozni a találkát. Torkában dobogó szívvel lépett be az ajtón.
- Mit keresel itt ahol a madár se jár? – Dörrent rá egy hang.
- Adjon Isten jó napot öreganyám! – Köszönt illendően.
- Öreg a te jó nénikéd… Na mondd, mit akarsz?
- Azt hallottam szolgálólányt keres, itt volnék én magam.
- Hmm… Aztán dolgozni tudsz-e?
- Tudok.
- Mosni, főzni, takarítani?
- Tudok.
- Tegyünk egy próbát.
Jól szolgált a lány, az öregasszony elégedett volt vele. Csendes, jó munkaerő volt. Hamarosan az egész házat a gondjaira bízta. Egy napon dolga akadt valami távoli vidéken, Barbi teljesen magára maradt. Több se kellett neki, rohant le a pincébe. Ott találta a dobozt, ahogyan nyuszi mondta. Amint megkaparintotta, rohant is lélekszakadva haza. Debil nyuszi szeme azonnal felcsillant, mikor meglátta. Mancsaiba kapta, kinyitotta, s a kis aranykulcsot Barbi kezébe nyomta, hogy fordítsa meg a hátában található lyukon. Vonakodva bár, de teljesítette a kérését. Alig fordította el a kulcsot, a torz nyuszi helyén egészséges, piros szemű, rózsaszín nyúl termett, kényelmes, feszülős pólóban. Második fordításra eltűnt a kulcs, a lyuk, csak négy elem maradt a helyén. A torz Debil nyusziból igazi, hosszú élettartamú Duracell nyuszi lett. Vidáman, élettel telve ugrándozott körbe-körbe a kis panellakásban. S mivel nem volt hová mennie, megmentőinél maradt.
A banya hazaérve tárva-nyitva talált mindent, rögtön tudta, hogy valami nincs rendben. Rohant a pincébe, sehol a láda, szólongatta a szobalányt, sehol senki. Hej, elfutotta a méreg, eszébe jutott ki lehetett a lány, s meg is átkozta azon nyomban a családját. Nem tudhatta, hogy már nem a szüleivel él. A szülők nagy szegénységből lesüllyedtek a nincstelenek közé. Munkát kellett keresniük szégyenszemre, el kellett adni a villát és mindent, annyira eladósodtak.
Barbi azonban vígan élte világát a férjével, a házinyuszival és sok-sok gyerekkel. Még ma is élnek, ha meg nem haltak. Aki nem hiszi, járjon utána – a jelentést meg az asztalomra, ha lehet. Itt a vége, fuss el véle!

2007.03.01.