Kinyitotta a szemét. Fogalma sem volt, mi történt vele, csak azt érezte, hogy a földön fekszik, minden porcikája fáj, a torka teljesen kiszáradt. Szomjazott. Megpróbált felállni, de tagjai nehezek voltak és nem igazán akartak engedelmeskedni. Szép lassan azonban sikerült annyit elérnie, hogy ülőhelyzetbe tornázta magát. Sajgó lábait dörzsölgetve alkalma nyílt kicsit körülnézni. Egy koromsötét sikátor mélyén kuporgott, de szeme meglepően könnyen alkalmazkodott ehhez. Ugyanolyan élesen látott, mintha napsütéses délután volna. De az idő tizenegy felé járt, s az égen csak a telihold ragyogott, ám ez mit sem számított, hisz fénye nem hatolhatott el ebbe a sötét lyukba, ahol még patkányok sem jártak.
Lassan érezte, hogy lábaiba visszatér az erő és felállt. Az első néhány lépést még bizonytalanul tette meg, majd érezte, hogy léptei fürgévé és ruganyossá válnak, s olyan könnyedén, légiesen mozgott, mintha lába nem is érné a földet. Ahogy halad, alaposan körülnézett. Érzékei fokozatosan kitisztultak. Füle mindenapró rezdülést érzékelt, mégha csak a szél is libbentett meg egy árva falevelet egy távoli fa ágain, szeme látta azt is, ami másnak láthatatlan volt: sötét árnyakat mindenütt, még a legsötétebb sarokban is, de nem félt. Magabiztosság és erő sugárzott belőle. Ösztönösen cselekedett, szinte nem is volt tudatában önmagának.
A sikátor vége felé közeledve egyre tisztábban kivehető volt az az édes illat, ami felébresztette és ide vezette. Néhány méterre megállt a földön heverő alaktól és mélyet szippantott a levegőből. Melegség öntötte el, ajka önkéntelen mosolyra húzódott. Közelebb ment és látta, hogy egy ájult lány fekszik előtte. Arca hófehér a sápadtságtól és a hold fényétől. Hosszú hollófekete haja hullámzó tengerként fogta közre arcát. Arcvonásai egyszerűek és csábítóak voltak. Karjaiba vette és a közeli parkba sétált vele. Leült egy padra, a lány fejét az ölébe fektette és várt. Nem tudta mire és miért, de a várakozás örömmel és izgalommal töltötte el. Nyugodt volt, nem sietett sehova. Csak várt és bámulta a holdat. Most vette csak észre, hogy ezüst és kék színek keveréke alkotja kísérteties fényét. Ha jobban megnézte a körötte lévő dolgokat, meg tudott különböztetni minden árnyalatot a másiktól. „Különös.” Gondolta.
A lány lassan kinyitotta szemét, s egyenesen az arcába nézett. Ragyogó smaragdzöld írisze volt, s egy-egy apró gyémántként csillogott. Rámosolygott a lányra, annak egy csapásra eltűnt minden félelem a tekintetéből. „Ó milyen könnyű lesz!” Szólalt meg egy jéghideg hang a fejében, ami idegenül hangzott számára.
Néhány mondatot szólt csupán, s a lány kiskutyaként követte minden mozdulatát. Saját hangja különösen mély és édes volt, az a fajta hang, ami azonnal rabul et és nem tudsz tőle elszakadni. Egyszerűen tökéletes. Ő pedig tudatában volt ennek, s ki is használta.
Valahonnan messziről lágy dallamokat sodort feléjük a szél. Teste magától mozdult s egy pillanat múlva már kéz a kézben siklottak át a park fái között egy holdsütötte tisztás közepére. „Tökéletes.” Sziszegte az idegen hang. „Itt az idő!”
Egyre közelebb húzta magához a lányt, arcát a hajába fúrta és mély levegőt vett. „Igen, ez az!” Gondolta. Érezte, hogy vérében nő az adrenalin, ahogy ajkát végighúzta a lány arcán puhán, alig érintve, egy pillanatra megállt az ajkánál, majd lejjebb ment a nyakára. Hallotta a lány ütőerében dübörgő vért, érezte az édes csábítás ízét a szájában, az adrenalint a saját ereiben és ekkor furcsa dolog történt. Úgy érezte, mintha arca megnyúlna, csontjai megváltoznának, állkapcsa megerősödne s kék-két borotvaéles, tűhegyes szemfog nőne ki a felső és alsó fogsorából. „Most harapd meg!”Rikoltotta egyszerre az idegen s a saját hangja. Bár nem. A két hang egy és ugyanaz volt, ő maga, de két különböző énje. Gondolkodás nélkül a lány ütőerébe mélyesztette újdonsült fogait, aki felsikoltott a fájdalomtól, de nem volt senki, aki meghallotta volna. Egyetlen tanúja a hold volt, amely továbbra is fensőbbségesen nézett le erre a különös táncra.
Ahogy a vér az ajkához ért, mámoros érzés töltötte el, mohón csillapította szomját. A lány nem bírta, erőtlenül hanyatlott hátra, ő pedig még közelebb húzta mohó ajkaihoz. A távoli szemlélő akár két szerelmes önfeledt pillanatainak is vélhette volna a jelenetet. Ám a lány már semmit nem érzett. Halott volt. Minden csepp vérét kiszívta. Majd sorsára hagyva a park füvén, elsétált az éjszakába.
Attól a pillanattól valami megváltozott. A hold körül most bíboros gyűrű fénylett a kékkel és fehérrel vegyülve természetfeletti látványt nyújtott. Érzékei az előbbieknél is élesebbek lettek, erőtől duzzadt, sebei már rég begyógyultak. Jóleső érzés töltötte el. Ölt. Embert. És élvezte a vadászat minden egyes pillanatát.
A hideg hang élesen nevetett, a másik azonban rémülten próbált kiutat keresni ebből a tébolyból. De nem volt. Immár vámpírként élt az idők végezetéig.
 

2009.11.16

Szerző: Morgan Burnley  2009.11.16. 01:18 2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amateurwriters.blog.hu/api/trackback/id/tr411528003

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

TAJ 2009.11.23. 00:34:21

Hát, a jó filmek végén is megölik a nőt ;-)

Morgan Burnley 2009.11.23. 14:52:19

Höhö. Már uncsi volt a happyendes befejezés, kellett egy kis ilyen is. Írtam egy bazihosszú novellát aminek nem szántam jó véget, aztán mégis az lett, úgyhogy ki kellett élni magam :D
süti beállítások módosítása