Mint egy kiürült konzerv, ülök itt a széken,
Te akartad, megkaptad? -magamtól ezt kérdem,
Elváltunk egymástól mint a fájától a levélke,
De úgy érzem tavasz van, rügyezni kéne
A hajtásnak, a bimbónak virágba kell bomlani,
Nem ürességet hoznia, sötétet ontani.
Elvitted a holmidat és most üres lett minden,
Ugyan van sok polc, őket mindhiába kérdem...
Szomorkodva, bőgve bámulom a képünket,
Érthetetlenséggel árasztja, hogy ilyen végünk lett,
Csak magányt éreztet, üresnek mondva holnapot,
Nincs itt senki velem aki kérdezné, hogy vagyok...
Nincsen apu, se anyu kihez bátran szólhatnék,
Eldobtalak téged is, pedig ma ott lennék,
Ott melletted, az ágyban a konyhában,
Nem itt ücsörögve egyedül a szobámban...

Talán majd holnap, egy másik lány mosolya,
Megmutatja, hogy mégse csak egy pocsolya,
Vagy csak rádöbbent mennyi amit vesztettem,
Többet akartam, s csak kevesebb lettem.
A soknál így lesz több az ami kevés,
Hiába lélegzet, ha nincsen nyelés,
Hiába könnycseppek, hisz oly édes a mosoly,
A sors szemébe nevetni ha azt mondja: oszolj!

Talán majd te, igen te holnap kirántasz,
Búnak héjából könnyedén kihántasz,
Benned van reményem, minden esélyem,
Hogy a holnapután melegét könnyen reméljem.
Tőled nem kapok csak mosolyt csak ölelést,
De mint mondtam, a többnél is több e kevés,
Gondolni se mered, mennyit jelentesz Te nekem,
Mikor mosolyod látom minden álmos reggelen.

Egyet vesztettem, másikat nem kapom,
Így bújok az ágyba, s várom reményteli holnapom,
S várom holnap is, mert ez az ami éltet,
Talán Te lehetsz egyszer, ki jelenti a létet.