Cirkusz az élet, s mi vagyunk benne az artisták,
Reflektorfényben minden éjjel, ragyognak a lámpák,
A porondmester szónokol, mindenki teszi a dolgát,
Akarat nélküli, elnyomott sorsú, vidám rabszolgák.

Én meg vagyok a bohóc, akin nevet a közönség,
Arcomra fagyott a vigyor, nem vicces ez már rég.
Elrejtettem önmagam a vastag sminkréteg mögé,
Ne gyere hozzám közelebb, mert megrémiszt a mély.

Máskor  a marionettbábu szerepét kéretlenül kapom,
Úgy mozdulok a színpadon, ahogy mozgatják minden tagom.
Hálátlan dolog ez, s vágyok fenn szállni szabadon,
Vasmarokkal fogva tart a felettem álló hatalom.

S, hogy mindezek mögött én vajon ki is vagyok?
Senkit nem érdekel, míg a néző önfeledten mosolyog.
Ha nyomorultul érzem magam, látni rajtam nem fogod,
Hisz cirkuszban vagyunk, s a fő, hogy a show tovább robog.

Cirkusz az élet, s mindenkinek jut benne egy szerep,
Reflektorfények égnek, rád szegeződnek a szemek,
A porondmester készen áll, a zenekar belekezd,
S mozgásba lendül az örökké vidámnak tűnő gépezet.

2011.06.01