- Minden rendben lesz, ne félj, elmúlik a vihar, hisz tudod, hogy örökké nem eshet. – Suttogta a fülembe gyöngéden, miközben karjaiba zárt, hogy távol tartson a külvilágtól.
Szorosan hozzá simultam, mellkasába fúrtam az arcom, és lassan megnyugtatott a hangja. Mély volt, határozott és végtelenül kedves, az illata pedig mintha akkor lépett volna ki a kádból. Szerettem az illatát. Bárhol járva megéreztem, elmosolyodtam. Rá emlékeztetett. Egy fejjel magasabb volt nálam, állát a fejemen nyugtatta, miközben a hajamat simogatta. Szorosan összefonódva álltunk a kis padlásszobában az ablak előtt, hallgattuk a kinti vihar tombolását. Néha kilestem a karjai közül, imádom nézni a villámokat, gyönyörűek, erőt sugároznak magukból, és mindig lenyűgöz a látványuk. S bár sokkal nagyobb károkat okoz mint a dörgés, mégis attól féltem jobban. Ha meghallottam, becsuktam a szemem és visszabújtam a biztonságot jelentő karok közé. Tudtam, hogy ilyekor jókat mosolyog rajtam, de nem érdekelt.
- Egy megszeppent, nyüszítő kisállatra hasonlítasz amikor így viselkedsz. Ha tehetném, soha nem engednélek el.
- Tudom. – Mosolyogtam. – Jó lenne, ha örökké tarthatna ez a perc.
- Vagy a vihar. Imádlak nézni ilyenkor. Sebezhető vagy, védtelen és érzem, hogy szükséged van rám. Tudod, néha olyan hideg vagy, és nem tudok az álarcod mögé nézni. Nem szeretem ha szenvedsz, utálom látni, ha észreveszem rajtad, szorosan magamhoz ölelnélek, de félek, hogy összetörlek, olyan pici vagy, elveszel a karomban, s érzem, hogy igazán szeretlek és soha nem foglak elengedni magamtól.
- Álarcot? Meglehet. Nem mindig mutatom ki mit érzek, nem akarom, hogy az emberek lássák, hogy sajnáljanak vagy segítsenek, ha kell, akkor majd kérni fogom.
- Igen, tudom, hogy önfejű és makacs vagy, de előttem nincs szükséged álarcra, szeretném, ha bíznál bennem.
- Bízok. És az álarc is eltűnik lassan, csak félek, nem fog tetszeni ami alatta van.
- Ne butáskodj. Olyannak szeretlek, amilyen vagy és láttam már amit rejtegetsz előlem, és nem zavar. Tudom, hogy erős vagy, de félsz is, tudom azt is mikor mit gondolsz, milyen a kedved, mert a szemeidet nem rejtheted el, ismerem minden villanását, minden árnyalatát.
- Pont ezért szeretlek. Előtted nem tudok titkot tartani. Nem mintha olyan sok lenne, de mégis átlátsz rajtam, az álarc ellenére. Te vagy az egyetlen.
Megcsókolt, hosszan, gyengéden, ahogy szerettem, azután némán álltunk tovább, várva, hogy elüljön a vihar.
Fél évvel később, a szobámban ültem, körülöttem félhomály, csak az asztalon álló sólámpa adott némi fényt. Kint a fákat tépte a szél, zuhogott az eső én pedig szomorúan elmosolyodtam erre az emlékképre. Még akkor is úgy láttam magam előtt, mintha csak előző nap történt volna. Egyszer csak egy könnycsepp folyt végig az arcomon, majd követték újabbak, és én nem tudtam megállítani. Kezemben szorongattam egy régi, kopott pólót, már elhalványult dezodorának illata, én mégis éreztem még az orromban. Még mindig nyúltam volna a telefon után, hogy felhívjam, csak halljam a hangját, még vártam, hogy átjöjjön és megvédjen a vihartól, de már soha többé nem jöhetett. Meghalt. Itt hagyott egyedül, remény nélkül, összetörve, és még elbúcsúzni sem tudtam tőle. Gyűlöltem Istent, akiben egyébként sem hittem, amiért elvette tőlem az egyetlen embert, aki megváltoztatta az életem, aki könnyedén átlátott az álarcomon és önmagamért szeretett.
Hirtelen valaki halkan kopogtatott az ablakomon. El nem tudtam képzelni, ki lehet olyan őrült, hogy ilyen időben mászkál. Közelebb mentem, hogy kinyissam, és elakadt a lélegzetem. Nem akartam hinni a szememnek, Ő ált ott, teljes életnagyságban, bőrig ázva, mosolyogva, várva, hogy beengedjem, mint régen. De valahogy mégsem volt önmaga, testét halvány fény ragyogta körbe, olyan volt, mint egy angyal, valami fura nyugalom és béke áradt a testéből. Bemászott az ablakon, kirázta a hajából a vizet és szorosan átölelt, mint annyiszor, és a fülembe suttogva vígasztalt:
- Ne sírj, kiscsillag, nincs baj, itt vagyok. Látod, én megvédelek. Mindig, bármi is történjen.
Én pedig meg se tudtam szólalni, csak peregtek a könnyeim, nem értettem mi történik, és görcsösen szorítottam kezeimmel a ruháját, nehogy hirtelen eltűnjön előlem. Könnyedén felkapott, az ágyamhoz vitt, gondosan betakargatott, nehogy megfázzak, leült mellém, simogatta az arcom, rendületlenül mosolygott és fogta a kezem míg el nem aludtam, és az utolsó könnycseppek is fel nem száradtak az arcomról.
Nem sokkal később telefoncsörgésre ébredtem. A napsugarak belestek a redőny résein, én pedig pislogva, kábán néztem körbe a szobában. Lassan bekúsztak agyamba az éjszaka képei és ránehezedtek a lelkemre, szinte megfojtottak. Remegve tárcsáztam fel az első számot a telefonkönyvemből. Álmos-bosszús hang reccsent rám mogorván, én pedig határtalanul megkönnyebbültem. Az egész csak egy rossz álom volt. Nem hagyott itt, él, lélegzik és morcos, amiért felkeltettem.
- Szeretlek, nagyon szeretlek – hadartam bele a telefonba – te vagy az őrangyalom.
- Mi a baj? Történt valami?
- Nincs baj, aludj csak tovább.
Aznap boldog mosollyal az arcomon néztem farkasszemet a jövőmmel, tudva, hogy bár ragyog rám a nap, a viharfelhők valahol csendben várakoznak.

2009.01.22.