- Te, tudod milyen évet írunk? – Hallatszott egy halk, reszelős hang a sötétben.
- Fogalmam sincs. Ezen a helyen olyan gyorsan repül az idő. – Érkezett a felelet.
- Azt sem tudom mikor láttam utoljára élő embert. Száz éve… talán kétszáz.
- Bizony, csak úgy repül az idő.
- Igen, igen, ezt már mondtad. – Türelmetlenkedett az előbbi hang tulajdonosa.
- De ha egyszer így van…

Száz évvel később.

- Te, tényleg repül az idő.
- Na látod, én megmondtam. Unatkozom, történhetne már valami, mondjuk egy felfedező csoport. Ezek a romok Isten tudja mióta itt állnak, de még senki nem talált rá.
- Talán mert egy dzsungel közepén van?
- Lehet.

Újabb száz évvel később.

- Nézd, ott! Mintha valami mozogna a fák között!
- Biztos csak valami állat.
- Nem, ez most valami más. Az állatokat már megismerem, volt időm megfigyelni őket.
- Talán igazad van. – S most már ő is figyelmesebben tanulmányozta a fákat. Hamarosan néhány rongyos, hátizsákos alak lépett elő.
- Na ugye! – Kiáltott fel diadalmasan az első hang tulajdonosa.
- Csak várd ki a végét! – Intette türelemre a másik.

De az utazók hamar észrevették az ősrégi romokat, melyek kitűntek az erdő zöldjéből, és jóval a legnagyobb fa fölé értek. Valaha hatalmas város volt élénk kereskedelemmel, pezsgő élettel. Senki sem tudja mi okozta pusztulását. Azóta a dzsungel őrizte örök álmát, élő ember nem nagyon tette be a lábát ebbe az érintetlen világba, s a legtöbbjük nem élte meg, hogy hírül adja létezését, így titka az örökkévalóságba veszett. Vagy mégsem?

- Nézzétek azokat a romokat! – Szólt az egyik férfi, aki hanglejtéséből és viselkedéséből ítélve a vezető lehetett.
- Lenyűgöző! – Ámuldozott őszinte csodálattal a kis csoport egyetlen női tagja.
- Az. Letáborozunk végre? – Újabb férfi, akit csöppet sem érdekelt az elé táruló látvány. Elege volt már a dzsungeljárásból, ő végre civilizációt akart látni, lehetőleg nem egy több száz éve kihaltat.
- Steve, Lisa, azon a kis tisztáson, ott a romok tövében állítjuk fel a sátrakat, holnap majd körülnézünk, így is éppen sötétedésre végzünk.

A kis csapat munkához látott.

- Nézd, nézd! Tábort vernek! Istenem, milyen régen sátoroztam már. Ami azt illeti, aludni is akkor aludtam utoljára. – Sóhajtott az első hang.
- Ne siránkozz folyton! Inkább a nőt figyeld! Lefogadom, ilyet is rég láttál már.
- Na igen, nem tagadom. Pazar látvány. Szerinted közelebb jönnek?
- Ma már biztos nem, mindjárt besötétedik.
- Jéé, tényleg. Már rég nem veszem észre a különbséget sötét és világos között. Összefolynak a dolgok.
- Bizony, repül az idő.
- Na, ne kezdd megint!
- Bocs.
- Nézd, ébredeznek!
- Hmm. Máris? Alig egy perce, hogy aludni tértek.
- Bizony…
- Ne! Még egyszer elkezded, esküszöm, behúzok egyet!
- Szerencse, hogy meg sem érezném.
- Francba, mindig elfelejtem.
- Különben is neked már kezed sincs… leesett úgy kétszáz éve.
- Már kétszáz éve?! Azt hittem a múlt héten volt.
- Bizony…
- Hé! Te mindig ilyen idegesítő voltál, vagy csak mióta ismerlek?
- Nem tudom, még senki nem panaszkodott, igaz, nem is mertek.
- Puhány alakok…

Eközben a táborlakók megreggeliztek, a közeli folyóban megmosakodtak és elindultak felfedezni a várost.

- Szerintetek találunk kincseket? – Lisa hangjában gyermeki izgalom, és várakozás csengett.
- Maximum több száz éves hullákat.
- Ne légy ilyen ünneprontó Steve, talán tényleg találunk valami érdekeset, hisz ezért utaztunk ennyit.
- Valakinek realistának is kell lenni két ilyen álmodozó idealista mellett.
- Néha igazán túlzásba viszed. – Mosolygott rá Lisa kedvesen, de Steve nem viszonozta.

- Szerinted miről beszélgetnek?
- Honnan kéne tudnom?
- Az a nagydarab fickó nem szimpi, olyan a képe, mintha citromba harapott volna, pedig élvezhetné ezt a gyönyörű tájat. Bár én már túl sokat gyönyörködtem benne.
- Ne is mondd, én is unom már. De ne a fickót nézd, a lányt mellette, milyen aranyos amikor mosolyog. Ide látom a vakítóan fehér fogait.
- Ezt most csak elképzelted, ugye?
- Na jó. Igen. Attól még lehetnek ilyenek a fogai.
- Naná! Mert olyan sok ideje lehetett gondozni őket ebben a dzsungelben míg ideértek. Ide érezném a szagát, ha éreznék még egyáltalán bármit is.
- Hmpf. Ünneprontó.
- Neked semmi nem jó?
- De. Ha csöndben maradsz. Boldog száz évem volt míg nem jöttél.
- Azért valld be, örülsz, hogy társaságod van.
- Ó, persze, nagyon.
- Társaságban csak úgy repül az idő.
- Nincs valaki más akit idegesíts? Vajon mit követtem el előző életemben?
- Nem tehetek róla, hogy itt ragadtam. Pszt, itt vannak.

A turisták épp ekkor haladtak el néhány kőház mellett, kíváncsian tekintgettek jobbra-balra. Néhány háznak nyitva volt az ajtaja, a legtöbbnek hiányzott a teteje, vagy valamelyik oldala. Edények hevertek szerte széjjel. Mintha a városlakók semmivel sem törődve, sietve távoztak volna.

- Belülről sokkal hátborzongatóbb ez a hely. Olyan érzésem van, mintha figyelnének.
- Épp most hagy el a bátorság Lisa, mikor már itt vagyunk?
- Hagyj békén Greg, nem azt mondtam, hogy félek, egyszerűen csak kiráz tőle a hideg.
- Nem mintha kárörvendő akarnék lenni, de… én megmondtam.
- Steve, kímélj meg.
- Oké, bocs.

- Na nézd, már nem olyan mosolygós a hölgyike.
- Hehe, hát igen, ez a hely első ránézésre elég sokkoló.
- Legszívesebben átfognám a derekát és biztosítanám róla, hogy megvédem.
- Ne beszélj már hülyeségeket, néztél te tükörbe mostanában?
- Hát… ha a háromszáz évvel ezelőtt mostanában volt…
- Akkor javaslom ne tedd, nem ismernél magadra.
- Mondom. Ünneprontó.
- Na most meg ez a lemez jön?
- De ha egyszer az vagy. Már álmodozni sem lehet?
- Már hogyne lehetne? Csak rámutattam, hogy ez az álom sosem teljesül.
- Kösz. Sokat segítettél.
- Nincs mit. Nézd, már a templomnál vannak.
- Hú, az aztán az izgi hely. Utánuk megyünk? Érdekel mit csinálnak.
- Naná!

- Ez a város legnagyobb épülete, gondolom templom lehetett.
- Bemegyünk?
- Nocsak, a kicsi Lisa bátorsága visszatért.
- Fogd be Greg! Steve, mit gondolsz?
- Menjünk.

Egymás után léptek be a hatalmas kő boltív alatt az épület belsejébe. Találtak néhány használható fáklyát, így a sötétségtől sem kellett tartaniuk. Ahogy egyre beljebb mentek, egész kis labirintus bontakozott ki előttük. A főútvonalon maradtak, nehogy eltévedjenek.

- A fél kezemet rá, hogy nem találnak vissza. – Vihogott a második hang.
- Állom a fogadást! – Kontrázott a másik.
- Nincs neked már így is eggyel kevesebb?
- Nem számít.
- Ahogy gondolod.

A kis csapat lassan elérte a templom középső részét, egyben legnagyobb kamráját. Az egész város kényelmesen elférhetett volna benne. A falakat festmények díszítették, a helyiség közepén hatalmas kőoltár állt, felülete barna volt a rászáradt vértől. A falakon körben fáklyatartók sorakoztak. Valaha nappali világosságot voltak hivatottak teremteni.

- Hát… ennél azért többre számítottam. – Görbítette le a szája szélét Lisa.
- Mégis mit vártál? Hogy majd ide rakják elénk a kincseiket? Ha volt is nekik vagy magukkal vitték, vagy úgy elrejtették, hogy soha ne találhassák meg. Legalábbis nehezen.
- Oh. Igazad van Steve. Túl naiv voltam. – Vigasztalódott meg kissé a lány.
- Mint mindig…

- Kissé csalódottnak tűnnek. Mire számítottak? Aranyhegyekre?
- Persze, hisz emberek. És ezért kapzsik is.
- Hmm. Nade még csak most jön a java. Nem hiszem, hogy beletörődnek a dologba. Elég műveltnek tűnnek, az a nagydarab tuti, valami azt súgja nekem, ő a legokosabb köztük, mégha nem is ő a vezér.
- Aha.
- Kösz az értelmes hozzászólást.
- Nincs mit.

A látogatók elhagyva a fő helyiséget egy jóval kisebb, ám annál érdekesebb helyre bukkantak. Kellemetlenül hűvös volt odabent és a falakon ember nagyságnyi mélyedések tátongtak vízszintesen. Az volt aminek látszott: hullaház.

- Ez a hely egyre kevésbé tetszik. – Nyafogott Lisa, mint egy iskolás kislány.
- Nem is tudom ki akart annyira bejönni.
- Szállj le rólam Greg, ettől nem lesz jobb.
- Eddig tartott a bátorság…
- Hagyjátok abba! Eddig gyanúsan nem történik semmi, jobb, ha odafigyelünk, és ez nem megy, ha folyton marjátok egymást.

- Na most kezd érdekes lenni. A hullaház. de rég is volt…
- Ne most álmodozz, a végén még szem elől veszítjük őket.
- Úgy látom egyre bizonytalanabbak.
- Naná, hát ha még tudnák mi vár rájuk…
- Szerinted túlélik?
- Remélem, különben bukom a fogadást.
- Akkor fogadjunk erre. Hogy túlélik-e. De nem ér csalni, nem segíthetsz nekik.
- Eszemben sincs. Úgyse mennének vele sokra. Hehe.
- Na, akkor haladjunk tovább. Amíg itt tátjuk a szánkat, lemaradunk mindenről.

Ismét kifelé haladtak a templomból, igaz az ellenkező irányba, mint amerről jöttek. A járatok itt nem voltak annyira kidolgozottak, látszott, hogy nem igazán használták. Talán csak a papok meg a hullák. Bár ők sem önszántukból. Nyilván.

- Figyeljetek hova léptek, és ne nyúljatok lehetőleg semmihez!
- Te, Steve, mióta osztogatsz parancsokat? Tudtommal én vagyok a vezető.
- Ó, akkor menj előre te, de ha esetleg meg találnál halni, ne hozzám gyere kísérteni.
- Aa… azt hiszem jobb ha te mész előre.
- Gondoltam.

Ahogy haladtak előre, egyre több keresztjárat futott át a fő útvonalon, így kissé nehezen követhető volt, hogy hol kell befordulni vagy egyenesen menni. Nem meglepő módon alaposan eltévedtek. Lisa egy pillanatra nem nézett a lába elé és rögtön kőcsúszdává vált alattuk a padló.

- Huhúúú, ez sokkal jobb, mint amire emlékeztem. – Lelkendezett az egyes hang tulajdonosa, mikor egy jó néhány méterrel lejjebb levő szintre értek.
- Ja. Nem volt rossz. De azért tetszett az arcuk mikor megnyílt alattuk a föld.
- Ne is mondd, még mindig azon röhögök.
- Nézd, kezdenek magukhoz térni. Szerinted merre mennek?
- Hmm. Szerintem a legdíszesebbet választják.
- A hülyék.

- Rohadt életbe Lisa, mondtam, hogy figyelj a lábad elé!
- Bocs. Véletlen volt… Most hogy jutunk ki?
- Fogalmam sincs.

Egy hatalmas, sötét, üres teremben álltak, melyből rengeteg ajtó nyílt. Akármerre fordultak, ajtókkal találták szemben magukat.

- Válasszuk ott szemben azt a nagyot. Az a legdíszesebb mind közül. – Próbálkozott Steve.
- De talán pont az a csapda. – Replikázott Greg.
- Van jobb ötleted? – Nézett rá hűvös szemekkel a másik.
- Nincs…
- Akkor ezt eldöntöttük.

Elsőként Steve lépett át az ezüstkeretes vasajtón, majd Lisa és végül Greg. A túloldalon különös látványban volt részük. Több ezernyi csontváz hevert halmokban. Lisa velőt rázó sikolyt hallatott.

- Na mit mondtam? Tudtam, hogy arra fognak menni. Hihi.
- Ne reménykedj, úgysem élik túl.
- Kiderül.

- Most már tudjuk hová „temették” a hullákat az áldozás után.
- A francba Steve, ez nem vicces. Most már tényleg félek. – Greg vigasztalóan átölelte a nő vállát.
- Nyugi, kijutunk innen. – De azért nem nézett a szemébe, ő sem volt egészen biztos a dologban. – És most hogyan tovább? – Fordult Stevehez.
- Azt hiszem ez nem a megfelelő út, menjünk vissza. Ezúttal valami kevésbé díszeset választok.

Egy teljesen átlagos fenyőajtót választottak, bár az rejtély maradt, honnan szereztek fenyőt. Ebben a pillanatban azonban nem különösebben foglalkoztak a dologgal. Ismét Steve volt az első. Egy lépés… és egy mély gödör alján találta magát hegyes karókra felnyársalva. Már nem fájt neki. Lisa és Greg időben észrevették mi történt, és nem követték társukat a halálba. Egymás vállára borulva zokogtak.

- Ah, ha így folytatják, egy karom se marad. – Kesergett egyes hang.
- Még ketten élnek. Pedig kezdtem megkedvelni azt a fickót. Csak szegénynek peche volt.
- Nem kicsit. Talán a másik kettőnek szerencséje lesz. Kár egy ilyen nőért…

Greg és Lisa egymást támogatva, enyhén sokkos állapotban egy újabb ajtó kinyitásán fáradoztak. Nem sokat gondolkoztak, a legközelebb esőt választották. Kissé fellélegeztek, mikor egy hosszú folyosót pillantottak meg. Egymást támogatva indultak el a remény útján. Azonban alig tettek meg néhány lépést, mikor a kőpadló egy köve megmozdult a talpuk alatt, láthatatlan szerkezeteket indítva be ezzel. A falakon apró rések nyíltak, nyílzáport ontva magukból. Egyetlen élőlény sem úszhatta meg. Még néhány halálsikoly és nyögés hallatszott, majd végleg csend borult a templomra.

- Kár értük. Azt hittem ők végre megfejtik a titkot, és elvesztettem értük a másik karom is.
- Minden esetre ügyes próbálkozás volt. Talán majd legközelebb.
- Ha lesz olyan.
- Muszáj lennie. Addig nem nyugodhatunk békében.
- Addig el kell viseljelek…
- Te szegény… de legalább nem fogsz unatkozni.
- Jaj nekem.
- Na gyere, menjünk, nézzünk meg még pár napfogyatkozást. Attól talán jobb kedved lesz. És a karodra sem tartok igényt, még jól jöhet neked később. Tudod, itt csak úgy repül az idő…

És a két kísértet visszatért a város tövében álló sírokhoz, és még sok száz évig várták, hogy valaki megtalálja a Kísértetvárost, és feljegyezze történetét az eljövendő utókor számára.

2008.07.12.