Ötvenes évek eleje. Magyarország. Virágzik a kommunizmus a nagy Szovjetunió védőszárnyai alatt. Az emberek boldogok, jóllakottak. Munkanélküliség és osztálykülönbség nincs. Hivatalosan. De mi van ha a felszín alá nézünk?
Budapest külvárosában egymást érik a szegénynegyedek. Az emberek olcsó lakbérű, omlásközeli állapotban lévő épületekben élnek. Már amennyire tudnak. Néhányan bérházak udvarában felállított lakókocsikban tengetik életüket. Bujdosók, törvényen kívüliek, hajléktalanok találnak itt menedékre.
Egy ilyen bérházban első emeletén lakott történetünk főhőse is. Lakásának ablaka a belső udvarra nézett, jóllehet nem volt túl sok látnivaló. Gondozatlan volt, elhanyagolt és gazos. Senkinek sem jutott eszébe, hogy talán ki kéne csinosítani. A saját bajukkal voltak elfoglalva.
A gaz között itt-ott a falról levált vakolatdarabok fehérlettek. A falakon néhol már a tégla is kilátszott, magán viselve a második világháború nyomait is.
Egy ködös októberi reggelen Imi, az akkor alig húsz éves fiú - akit a háború és a veszteségek férfivá avattak - a szokásos reggeli rítusokat végezte. Felkelt, megmosakodott, épp borotválkozni készült, a habot már magára is kente, mikor távoli zajra lett figyelmes az udvar felől. Fülelni kezdett hát, s mostmár tisztán ki tudta venni a lábak dobogását, csizmák csikorgását az apró köveken. Megmerevedett. Szinte érezte a bilincs jéghideg szorításást a csuklóján, hisz kétsége sem volt afelől, hogy érte jöttek, csak időbe telt, míg megtalálták.
Korán volt még. A házmester csipás szemekkel, pizsamában, szobai papucsban csoszogott elő lakásából, arcán nem titkolt rosszallással, amiért legszebb álmából keltették fel korán reggel. Ám mikor meglátta a kapu előtt álló egyenruhásokat, hirtelen kezesbáránnyá változott, és vigyort próbált erőltetni az arcára, ami sokkal inkább tűnt vicsornak. Azok nem foglalkoztak
vele, csak egyetlen dolgot akartak tudni. Szabó Imre lakásszámát. A házvezető meghajolt méltóságteljesen, majd nagy magyarázkodások közepette megfordult, s egyenesen az imént említett hátsó ablak felé mutatott, s közben azt magyarázta hogyan juthatnak oda. A rendőrök miután megkapták a szükséges információkat, faképnél hagyták az idegesen és fázósan toporgó házmestert és az épület belseje felé indultak.
De Imi sem volt rest, tudta, hogy menekülnie kell, csupán annyi ideje volt, hogy megtörölje az arcát, felöltözzön, magához vegye az iratait és némi félretett pénzt, majd irány a tető. Ismert oda egy hátsó lépcsőt, amiről üldözői nem tudhattak, így volt némi előnye velük szemben. Épp felért a tetőre, mikor zajt hallott. "Most törték be az ajtómat." Nyugtázta magában.
Így hát nyilván eltűnését is észrevették mostanra, nem vesztegette hát az idejét. A tetőn keresztül átjutott a szomszédos épületre, majd a tűzlépcsőn lemászva az utcán találta magát. Most aztán uzsgyi, futásnak eredt, egyenest a rakpart felé vette az irányt. Volt ott egy barátja, akinél elrejtőzhetett. Néhány percnyi rohanás után lassított a tempón, alaposan szúrt az oldala és tudta, hogy már nem érhetik utol, hisz nem tudhatták merre menekült. Fényes nappal nem merte az utcákat járni, ígyhát behúzódott egy néptelen sikátorba, ahova még a nap is csak alig sütőtt be.
Rejtekhelynek tökéletes a magafajta menekülő számára. Egy törött ablakú bérház tűzlécsője alatt húzta meg magát, várva, hogy besötétedjen. Ott ült egész nap étlen-szomjan, de nem mert mozdulni, és minden apró neszre összerezzent, attól félve, hogy rátalálnak.
Amikor egy távoli harang elütötte az éjjel tizenegyet, visszamerészkedett az utcára és folytatta útját a kikötőbe. Amikor odaért, megkereste a legzajosabb kocsmát, amely bejárata fölött a "Fehér hattyú" felirat díszelgett. Ugyan régi fénye alaposan megkopott, ugyanolyan mocskos volt, mint az épület fala és az egész környék. Nem volt túl bizalomgerjesztő, nyilvánvalóan egykor látott jobb napokat is. Odabentről hangos zene szűrődött ki, részeg énekhangokkal vegyülve.
Imi bizonytalanul lépett be a vasalt ajtón. Füstös, fojtó levegőjű helyiségbe jutott, szemét csípte a dohányfüst, de lassan hozzászokott a félhomályhoz. Körülnézett barátja után, s egy félreeső sarokban egy korsó sör társaságában talált rá. Átfurakodott a tömegen, s megállt az asztal mellett. A kapitány felnézett a váratlan társaságra, de látszott rajta, hogy nem teljesen józan már, nehezen ismerte fel a fiatalembert.
- Imi vagyok, István bácsi, nem tetszik megismerni?
- Imikém, hogyne ismernélek meg fiam, hisz csecsszopó korod óta ismerlek. De mit ácsorogsz ott? Ülj le és igyál!
Nem kellett kétszer mondani neki. Rendelt egy korsó sört, s leült. Nagy sóhajtások közepette kortyolgatta italát.
- Mi baj fiam? Úgy sóhajtozol itt, hogy mindjárt összedől a ház. Mondd el, hátha tudunk rajta segíteni!
- Hajh, István bá, nagy az én bajom. Üldöz a rendőrség, s nincs hová mennem immár.
- No, hát mit követtél el?
- Mióta kell elkövetni bármit is, hogy üldözzék az embert?
- Az már biz' igaz.
- No látja.
- De ne aggódj egyet se, van megoldás.
- Ugyan mi?
- Kettőkor indul egy hajó, árut visz Bécsbe. Azt azonban kevesen tudják, hogy a hajófenékben néhány menekültet is kivisz illegálisan, persze nem teljesen ingyen. De a pénzre most ne gondolj. A kapitány a barátom, s tartozik is nekem.
- Dehát ez nagyszerű! - Örült meg a fiú.
- Az, az, de ne verd nagydobra. Mindazonáltal az út veszélyes, könnyű a lebukás a határon.
- Nem igazán van mit veszítenem. De ha még ki is jutok az országból, hogyan tovább? Se pénzem, se kapcsolataim.
- Egyet se félj! Nekem vannak. Mindent elrendezek. Igyál még egy sört, üsd el az időt kettőig, én járok néhány kört, később találkozunk!
Azzal el is tűnt a kis kocsma tömegében. Az órák teltek, a korsók száma gyűlt, míg végre a kapitány újra vissza nem tért. Egy papírlapot címekkel és nevekkel, egy levelet, és egy pénzzel teli borítékot nyújtott át a fiúnak. Vonakodott ugyan elfogadni, de végül mégis zsebre vágta. Kifizették az italokat és az öreg kapitány kikísérte a kikötőbe a hamarosan induló hajóhoz, ahol elbúcsúztak. Az öreg sosem szerette az efféle érzelmes búcsúkat, rendíthetetlen sziklaként állt és nézett a lassan távolodó hajó után, amely hamarosan beleveszett a sötétségbe, útban egy szebb világ felé.
Az út hosszú volt és veszélyekkel teli, ám a határhoz érve az idő mintha lelassult volna, szinte levegőt sem mertek venni, míg végül szerencsésen átjutottak. Imi sok emberrel összebarátkozott, más szórakozása nem is igen akadt. Mivel jól értett a gyerekekhez, s korban is ő állt hozzájuk legközelebb, így rá maradt a felügyeletük. De nem bánta, jól szórakozott.
Néhány nap utazás után végre kikötöttek, s mindenki szétszéledt, úgy boldogult ahogy tudott.
Imi elővette a listáját, szerzett egy térképet és elindult. Minden városban ahol megfordult így tett. Felkereste a listán szereplő személyt, megmutatta István bá levelét, s azonnal kapott pénzt, ellátást és jótanácsot. Utolsó előtti
állomása Anglia volt. Az ide vezető néhány havi utazást vonattal tette meg. Itt szereztek neki amerikai vízumot és engedélyeket, hogy bevándorolhasson, s már úton is volt végső állomása felé.
Amerikába érkezve ámulva nézett szét a hatalmas kikötőben. Lenyűgözte az a nyüzsgés amit itt tapasztalt. A bevándorlási hivatalhoz sétált, ami néhány utcányira volt csupán a kikötőtől, hogy bemutassa a papírjait és megkapja a letelepedéshez szükséges engedélyeket. A hivatalnok egy pillantást vetett rá, majd egy "ENGEDÉLYEZVE" feliratot pecsételt az iratokra, saját példányára pedig Imi személyes adataival a "BEVÁNDORLÓ" felirat került. Így tehát egy lett a sok közül a hatalmas városban.
Elindult szállást és munkát keresni. Itt már nem volt támogatója, egyedül kellett boldogulnia egy idegen világban, amelynek nyelvét sem beszélte, nem ismert senkit. Mire beesteledett, sikerült szereznie egy olcsó motelszobát, ahol álomra hajthatta a fejét.
Másnap reggel újra nyakába vette a várost, hogy valami munka után nézzen. Volt még ugyan némi pénztartaléka, nade semmi sem tart örökké. Mikor már épp kezdte volna feladni a reményt arra a napra, egy kis mellékutcában éttermet pillantott meg. A kirakatban magyar és angol nyelven írott tábla hirdette, hogy mosogatót keresnek. Neki sem kellett több, azonnal kereste a tulajdonost, hogy megállapodhasson vele. Bármilyen munkabér megtette neki. Az étterem kicsi volt, hangulatos és kis bevételű, így a fizetés is csak arra elég, hogy ne haljon éhen. De a tulajdonos jó indulatú volt, s díjazta a kemény munkát, az erőfeszítést, s hamar megkedvelte a nyílt tekintetű, becsületes fiút aki rég elhagyott hazájából jött, s aki munkaerőnek sem volt utolsó.
Teltek az évek, az étterem virágzott, Imi étteremvezetővé lépett elő, megtanult angolul, volt egy csinos kis lakása a belvárosban, gyönyörű felesége - az étterem tulajának lánya - s hamarosan érkezett a kis trónörökös is. Jól alakult számára az élet, s nem gondolt már kis hazájára, a nyelvére ugyan még emlékezett, apósával néha még magyarul beszéltek,
de felesége kiskora óta Amerikában nevelkedett, már nem ismerte a szavakat.
Ötvenhat ősze volt, mikor egy érdekes hírre figyeltek fel. Magyarországon kitört a forradalom. Jóllehet Amerikában nem keltett akkora visszhangot, mégis számos cikk jelent meg róla. Imi szomorúan olvasta a híreket, nem hitte, hogy jó vége lesz a dolognak. De ha mégis, akkor sem térne már vissza oda. Túl sok az emlék amit hátrahagyott mikor új életet kezdett. Beilleszkedett, elégedett volt az életével. Csak István bá jutott eszébe néha, hogy meg kéne kerestetni, s visszafizetni minden kölcsönt.
Ám egy napon áviratot kapott István bá halálhírével, s egy végzéssel, mely szerint minden vagyonát rá hagyta, ami ugyan nem volt sok, de mégis sokat jelentett számára. Elszomorodott az öreg barát halálhírére, s kisebb vagyont
küldetett, hogy tisztességes temetést kapjon, hamár családja nem volt, hogy megadja neki a végtisztességet.
Az ősz lassan elmúlt, a pesti forradalmat leverték, s az élet a megszokott mederben folyt tovább. Hazáját elfeledte ugyan, de álmaiban mindig kisértették a régi rossz emlékek amiket elfojtott önmagában. Ilyenkor izzadva, remegve, könnyes arccal ébredt, de soha nem tudta visszaidézni miről álmodott, kivéve egy halk dallamot:
"Más nyelven beszélsz, más nyelven írsz,
De magyarul álmodsz, magyarul sírsz."
VÉGE
Budapest külvárosában egymást érik a szegénynegyedek. Az emberek olcsó lakbérű, omlásközeli állapotban lévő épületekben élnek. Már amennyire tudnak. Néhányan bérházak udvarában felállított lakókocsikban tengetik életüket. Bujdosók, törvényen kívüliek, hajléktalanok találnak itt menedékre.
Egy ilyen bérházban első emeletén lakott történetünk főhőse is. Lakásának ablaka a belső udvarra nézett, jóllehet nem volt túl sok látnivaló. Gondozatlan volt, elhanyagolt és gazos. Senkinek sem jutott eszébe, hogy talán ki kéne csinosítani. A saját bajukkal voltak elfoglalva.
A gaz között itt-ott a falról levált vakolatdarabok fehérlettek. A falakon néhol már a tégla is kilátszott, magán viselve a második világháború nyomait is.
Egy ködös októberi reggelen Imi, az akkor alig húsz éves fiú - akit a háború és a veszteségek férfivá avattak - a szokásos reggeli rítusokat végezte. Felkelt, megmosakodott, épp borotválkozni készült, a habot már magára is kente, mikor távoli zajra lett figyelmes az udvar felől. Fülelni kezdett hát, s mostmár tisztán ki tudta venni a lábak dobogását, csizmák csikorgását az apró köveken. Megmerevedett. Szinte érezte a bilincs jéghideg szorításást a csuklóján, hisz kétsége sem volt afelől, hogy érte jöttek, csak időbe telt, míg megtalálták.
Korán volt még. A házmester csipás szemekkel, pizsamában, szobai papucsban csoszogott elő lakásából, arcán nem titkolt rosszallással, amiért legszebb álmából keltették fel korán reggel. Ám mikor meglátta a kapu előtt álló egyenruhásokat, hirtelen kezesbáránnyá változott, és vigyort próbált erőltetni az arcára, ami sokkal inkább tűnt vicsornak. Azok nem foglalkoztak
vele, csak egyetlen dolgot akartak tudni. Szabó Imre lakásszámát. A házvezető meghajolt méltóságteljesen, majd nagy magyarázkodások közepette megfordult, s egyenesen az imént említett hátsó ablak felé mutatott, s közben azt magyarázta hogyan juthatnak oda. A rendőrök miután megkapták a szükséges információkat, faképnél hagyták az idegesen és fázósan toporgó házmestert és az épület belseje felé indultak.
De Imi sem volt rest, tudta, hogy menekülnie kell, csupán annyi ideje volt, hogy megtörölje az arcát, felöltözzön, magához vegye az iratait és némi félretett pénzt, majd irány a tető. Ismert oda egy hátsó lépcsőt, amiről üldözői nem tudhattak, így volt némi előnye velük szemben. Épp felért a tetőre, mikor zajt hallott. "Most törték be az ajtómat." Nyugtázta magában.
Így hát nyilván eltűnését is észrevették mostanra, nem vesztegette hát az idejét. A tetőn keresztül átjutott a szomszédos épületre, majd a tűzlépcsőn lemászva az utcán találta magát. Most aztán uzsgyi, futásnak eredt, egyenest a rakpart felé vette az irányt. Volt ott egy barátja, akinél elrejtőzhetett. Néhány percnyi rohanás után lassított a tempón, alaposan szúrt az oldala és tudta, hogy már nem érhetik utol, hisz nem tudhatták merre menekült. Fényes nappal nem merte az utcákat járni, ígyhát behúzódott egy néptelen sikátorba, ahova még a nap is csak alig sütőtt be.
Rejtekhelynek tökéletes a magafajta menekülő számára. Egy törött ablakú bérház tűzlécsője alatt húzta meg magát, várva, hogy besötétedjen. Ott ült egész nap étlen-szomjan, de nem mert mozdulni, és minden apró neszre összerezzent, attól félve, hogy rátalálnak.
Amikor egy távoli harang elütötte az éjjel tizenegyet, visszamerészkedett az utcára és folytatta útját a kikötőbe. Amikor odaért, megkereste a legzajosabb kocsmát, amely bejárata fölött a "Fehér hattyú" felirat díszelgett. Ugyan régi fénye alaposan megkopott, ugyanolyan mocskos volt, mint az épület fala és az egész környék. Nem volt túl bizalomgerjesztő, nyilvánvalóan egykor látott jobb napokat is. Odabentről hangos zene szűrődött ki, részeg énekhangokkal vegyülve.
Imi bizonytalanul lépett be a vasalt ajtón. Füstös, fojtó levegőjű helyiségbe jutott, szemét csípte a dohányfüst, de lassan hozzászokott a félhomályhoz. Körülnézett barátja után, s egy félreeső sarokban egy korsó sör társaságában talált rá. Átfurakodott a tömegen, s megállt az asztal mellett. A kapitány felnézett a váratlan társaságra, de látszott rajta, hogy nem teljesen józan már, nehezen ismerte fel a fiatalembert.
- Imi vagyok, István bácsi, nem tetszik megismerni?
- Imikém, hogyne ismernélek meg fiam, hisz csecsszopó korod óta ismerlek. De mit ácsorogsz ott? Ülj le és igyál!
Nem kellett kétszer mondani neki. Rendelt egy korsó sört, s leült. Nagy sóhajtások közepette kortyolgatta italát.
- Mi baj fiam? Úgy sóhajtozol itt, hogy mindjárt összedől a ház. Mondd el, hátha tudunk rajta segíteni!
- Hajh, István bá, nagy az én bajom. Üldöz a rendőrség, s nincs hová mennem immár.
- No, hát mit követtél el?
- Mióta kell elkövetni bármit is, hogy üldözzék az embert?
- Az már biz' igaz.
- No látja.
- De ne aggódj egyet se, van megoldás.
- Ugyan mi?
- Kettőkor indul egy hajó, árut visz Bécsbe. Azt azonban kevesen tudják, hogy a hajófenékben néhány menekültet is kivisz illegálisan, persze nem teljesen ingyen. De a pénzre most ne gondolj. A kapitány a barátom, s tartozik is nekem.
- Dehát ez nagyszerű! - Örült meg a fiú.
- Az, az, de ne verd nagydobra. Mindazonáltal az út veszélyes, könnyű a lebukás a határon.
- Nem igazán van mit veszítenem. De ha még ki is jutok az országból, hogyan tovább? Se pénzem, se kapcsolataim.
- Egyet se félj! Nekem vannak. Mindent elrendezek. Igyál még egy sört, üsd el az időt kettőig, én járok néhány kört, később találkozunk!
Azzal el is tűnt a kis kocsma tömegében. Az órák teltek, a korsók száma gyűlt, míg végre a kapitány újra vissza nem tért. Egy papírlapot címekkel és nevekkel, egy levelet, és egy pénzzel teli borítékot nyújtott át a fiúnak. Vonakodott ugyan elfogadni, de végül mégis zsebre vágta. Kifizették az italokat és az öreg kapitány kikísérte a kikötőbe a hamarosan induló hajóhoz, ahol elbúcsúztak. Az öreg sosem szerette az efféle érzelmes búcsúkat, rendíthetetlen sziklaként állt és nézett a lassan távolodó hajó után, amely hamarosan beleveszett a sötétségbe, útban egy szebb világ felé.
Az út hosszú volt és veszélyekkel teli, ám a határhoz érve az idő mintha lelassult volna, szinte levegőt sem mertek venni, míg végül szerencsésen átjutottak. Imi sok emberrel összebarátkozott, más szórakozása nem is igen akadt. Mivel jól értett a gyerekekhez, s korban is ő állt hozzájuk legközelebb, így rá maradt a felügyeletük. De nem bánta, jól szórakozott.
Néhány nap utazás után végre kikötöttek, s mindenki szétszéledt, úgy boldogult ahogy tudott.
Imi elővette a listáját, szerzett egy térképet és elindult. Minden városban ahol megfordult így tett. Felkereste a listán szereplő személyt, megmutatta István bá levelét, s azonnal kapott pénzt, ellátást és jótanácsot. Utolsó előtti
állomása Anglia volt. Az ide vezető néhány havi utazást vonattal tette meg. Itt szereztek neki amerikai vízumot és engedélyeket, hogy bevándorolhasson, s már úton is volt végső állomása felé.
Amerikába érkezve ámulva nézett szét a hatalmas kikötőben. Lenyűgözte az a nyüzsgés amit itt tapasztalt. A bevándorlási hivatalhoz sétált, ami néhány utcányira volt csupán a kikötőtől, hogy bemutassa a papírjait és megkapja a letelepedéshez szükséges engedélyeket. A hivatalnok egy pillantást vetett rá, majd egy "ENGEDÉLYEZVE" feliratot pecsételt az iratokra, saját példányára pedig Imi személyes adataival a "BEVÁNDORLÓ" felirat került. Így tehát egy lett a sok közül a hatalmas városban.
Elindult szállást és munkát keresni. Itt már nem volt támogatója, egyedül kellett boldogulnia egy idegen világban, amelynek nyelvét sem beszélte, nem ismert senkit. Mire beesteledett, sikerült szereznie egy olcsó motelszobát, ahol álomra hajthatta a fejét.
Másnap reggel újra nyakába vette a várost, hogy valami munka után nézzen. Volt még ugyan némi pénztartaléka, nade semmi sem tart örökké. Mikor már épp kezdte volna feladni a reményt arra a napra, egy kis mellékutcában éttermet pillantott meg. A kirakatban magyar és angol nyelven írott tábla hirdette, hogy mosogatót keresnek. Neki sem kellett több, azonnal kereste a tulajdonost, hogy megállapodhasson vele. Bármilyen munkabér megtette neki. Az étterem kicsi volt, hangulatos és kis bevételű, így a fizetés is csak arra elég, hogy ne haljon éhen. De a tulajdonos jó indulatú volt, s díjazta a kemény munkát, az erőfeszítést, s hamar megkedvelte a nyílt tekintetű, becsületes fiút aki rég elhagyott hazájából jött, s aki munkaerőnek sem volt utolsó.
Teltek az évek, az étterem virágzott, Imi étteremvezetővé lépett elő, megtanult angolul, volt egy csinos kis lakása a belvárosban, gyönyörű felesége - az étterem tulajának lánya - s hamarosan érkezett a kis trónörökös is. Jól alakult számára az élet, s nem gondolt már kis hazájára, a nyelvére ugyan még emlékezett, apósával néha még magyarul beszéltek,
de felesége kiskora óta Amerikában nevelkedett, már nem ismerte a szavakat.
Ötvenhat ősze volt, mikor egy érdekes hírre figyeltek fel. Magyarországon kitört a forradalom. Jóllehet Amerikában nem keltett akkora visszhangot, mégis számos cikk jelent meg róla. Imi szomorúan olvasta a híreket, nem hitte, hogy jó vége lesz a dolognak. De ha mégis, akkor sem térne már vissza oda. Túl sok az emlék amit hátrahagyott mikor új életet kezdett. Beilleszkedett, elégedett volt az életével. Csak István bá jutott eszébe néha, hogy meg kéne kerestetni, s visszafizetni minden kölcsönt.
Ám egy napon áviratot kapott István bá halálhírével, s egy végzéssel, mely szerint minden vagyonát rá hagyta, ami ugyan nem volt sok, de mégis sokat jelentett számára. Elszomorodott az öreg barát halálhírére, s kisebb vagyont
küldetett, hogy tisztességes temetést kapjon, hamár családja nem volt, hogy megadja neki a végtisztességet.
Az ősz lassan elmúlt, a pesti forradalmat leverték, s az élet a megszokott mederben folyt tovább. Hazáját elfeledte ugyan, de álmaiban mindig kisértették a régi rossz emlékek amiket elfojtott önmagában. Ilyenkor izzadva, remegve, könnyes arccal ébredt, de soha nem tudta visszaidézni miről álmodott, kivéve egy halk dallamot:
"Más nyelven beszélsz, más nyelven írsz,
De magyarul álmodsz, magyarul sírsz."
VÉGE
2009.11.28
Utolsó kommentek