Volt egy lény, ki légynek sem ártott,
Végül maga lett az ártalom,
Bár nála ártatlanabb nem volt,
Külseje mögé nem láttak azok.

Tehetséges volt, naiv, szerény,
Ollókkal élt kezei helyén.
Lenézték, megtűrték, szerették,
De ő lett a hibás mindenért.

S mert szeretett, ez lett veszte,
Miket tett, mindenki feledte.
Boldogságra vágyott, életre,
Mestere ezért teremtette.

De a világ még nem állt készen,
Hogy létével most szembe nézzen,
S mert más volt mint a többiek,
Azt hitték szíve is acélhideg.

Kit szeretett örökre búcsúzott,
Számára torz halált hazudott,
Egyedül maradt újra amott,
Hol először életet kapott.

Emlékét mára homály fedi,
Hogy köztük járt, már elfeledik,
S mégis, amikor havazik,
Valaki tudja, hogy létezik.

2008.08.07.