Letargikus kesergés szőtte gondolat,
Magány, szorongás megannyi indulat,
Hiányod egyszerre édes és keserű,
Mert bár nem látlak, nem vagyok egyedül.
 
Minden percben, pillanatban, itt vagy velem,
Vállam simítod, fogod a kezem,
S míg e pillanatban feszül, remeg a kéz,
Percek múlva szám íze mint a méz.
 
Rád gondolni egyben édes, ugyanúgy fáj,
De a társam mégis te vagy, nem a magány,
A düh, indulat, harag hiába tép,
Ha sietve nyomába, a boldogság lép.
 
Boldog, mert élhet, s szerethet téged,
Nincs kötelezettség, nincs érdek,
Egyszerűen szeret, élteti lényed,
És megnyugtatja: te is így érzed...
 
De az ég megremeg, megérkezik Plátó,
-A harctér a te helyed, nem a lelátó!
-Küzdenék de sajnos két részes a csata,
Ellenfelem: párja, s Ő maga.
 
Nehezebb lesz legyőzni tudatát,
Mi gátolja jelenleg szíve akaratát,
De midőn sikerül, nem hiszek kudarcban,
Hisz fegyveremmé válik a második harcban.
 
Megvívtam a csatát, a harcnak már vége,
Hősöd én vagyok, s te leszel felesége,
Boldogan élünk míg meg nem halunk,
Míg világ a világ, együtt maradunk...

Szólna a boldog vég...ez nem tündér mese,
Nem leszel herceged hűséges hitvese,
Talán lehetsz...meg sok csoda is történhet,
Csak felébredsz holnap, az egész nem történt meg...

S ismét elfog pár szomorú gondolat,
Markába késeket, mérgeket tartogat,
A kés a hiányod, méreg te magad vagy,
Szúrkálja szívem, mérgezed tudatomat.

Akkor hát legyen vég: most úgyse látlak,
Megszakítom most a sok érzelmi szálat...
...majd midőn szívem hiányod nem érzi,
Megpróbálok elérhető vágyak után nézni.

Eltelt tán egy nap, szívem nyugodt,
Nem érzem hiányod, higgadt vagyok.
Fülemben megcsendül ekkor egy dallam,
S ismerős járdakő reped meg alattam...

...Dehogy reped, nyílik hatalmas rés,
Szívem dobban...mi ez az egész?!
Azt hitted erős, s oly hatalmas vagy,
Mégis legyőz egy kicsi szív, ó test ura: agy...

...Bár nem látlak, nem vagyok egyedül...
Hiányod egyszerre édes és keserű...
Rád gondolni egyben édes, ugyanúgy fáj...
De a társam mégis te vagy, nem a magány...