- Valami nincs rendben, nem vagyok jól. Ááá...biztos csak a stressz a kivizsgálás miatt. Pár nap és túl vagyok rajta... – nyugtatgatom magam mikor felkelek.
Körülnézek a legmodernebb technikákkal felszerelt szobámban. Egy pillantásomra bekapcsol a hifi. Éljenek a XXI. század második felének vívmányai!
Az óra számlapján kék számok világítanak. 9:00. Kiáltja felém minden villanása. Fel kéne kelni.
Leszórom az ágyamról a rengeteg plüssmacit, kidugom a lábam a takaró alól, de azzal a lendülettel vissza is húzom. Brrr... hideg van. Anyu kopog az ajtómon:
- Kicsim, fent vagy? – Kiált be... jáájjj de utálom amikor így szólít. Duzzogva válaszolok:
- Persze, hogyne. Évszázadok kérdése és elkészülök.
- Azért csak igyekezz, várnak minket.
- Rohanok... – gúnyolódom.
Lassan erőt véve magamon kitakarózom és a ruhásszekrényhez vonszolom magam. Kiválasztok pár egyszerű cuccot, a kórházban úgyse nézik mit viselek. Az ágy mellett figyelmeztetően, várakozóan áll a táskám. Már előző este bepakoltam mindent, ami kellhet.
Megmosakszom, felöltözöm, egy pillantást vetek tükörbeli önmagamra, majd enyhe görccsel a gyomromban lemegyek a konyhába, ahol terített asztal vár, anyu mézédesen mosolyog. Csak ne idegesítene ennyire... Persze jól esik, hogy gondoskodik rólam, de most egy falat sem megy le a torkomon.
- Indulhatunk? – Néz rám kérdőn. Némán bólintok, a szavak is a torkomra akadtak a lenyelt kenyérdarabbal.
Kabátot veszek, s már kint is vagyok a ház előtt, az ajtó halk kattanással bezárul mögöttem. Olyan furcsa érzésem van... Szárnyalnak a gondolataim, s arra eszmélek, hogy le kell szállni a buszról.
Hát itt vagyunk. Hatalmas, nem is tudom hány emeletes épület, a legújabb építészeti trükkökkel megépítve. Vonalai egyszerűek, s mégis monumentális külsőt kölcsönöznek. Első ránézésre nem is kórház jut róla eszembe. Fémszínű falaival beleolvad a környező házak tömegébe, de mégis kitűnik. 3, jól elkülöníthető része van. 2 oldalszárny és középen a főépület, egyszerű tömbszerű építmény. De a megszokottal ellentétben nem szembe építették az úttesttel, hanem vele párhuzamosan. Felülről nézve egy kifutón landolt űrhajó képzetét kelti bennem.
Remegő térdekkel lépek be a főbejáraton. A kinti sötét falakkal ellentétben vakító fehérség és tisztaság fogad. Pislogok párat, hogy szemem hozzászokjon.
Bejelentkezünk és az egyik kedves nővérke körbe vezet minket, megmutatja a szobámat.
2 személyes, de minden van benne, amire csak szükségem lehet. Tv, számítógép (de azért nálam van a saját laptopom), minihifi (még jó, hogy hoztam cd-ket is).
Szóval körbe jártatom a tekintetem. Egy kórházhoz képest nem is rossz – gondolom. Ledobom a cuccaimat a közelebb eső ágyra, majd a nővérkére nézek.
- Lesz szobatársam? – A táblájára néz.
- Ó igen, egy kedves fiatalember. – Anyu erre a mondatra felkapja a fejét és rosszallóan csóválja. Én meg csak megvonom a vállam. Felőlem okés a dolog.
A nővérke magunkra hagy, majd egy perccel később egy karszalaggal tér vissza. Így könnyebben megkülönböztetik a különböző osztályok betegeit. Végképp magunkra hagy. Anyu még utolsó pillantásokat vet rám, megígéri, hogy este bejön apuval, majd ő is elmegy.
Egykedvűen az ágyra vetem magam, és meglepve konstatálom, hogy milyen kényelmes. Hirtelen nyílik az ajtó és az előző nővérke nyomakodik be újra az ajtón. Kicsit pufók, de arcáról sugárzik a kedvesség, így könnyedén a szívébe zárja bárki.
Nyomában egy velem egyidős srác lépked félénken. Láthatóan nem zavarja, hogy velem kell megosztania a helyet.
- Szia! – Köszön rám természetes lazasággal.
- Szia! – Felelek elcsukló hangon, miközben felülök. Kezdem hülyén érezni magam a szerelésem miatt. Nem készültem fel egy ilyen pasi társaságára. Alig egy fejjel magasabb nálam, világosbarna haja stílusosan felzselézve, szeme egészen mélybarna, mint az enyém. Elakad a szavam, és a nagyszájú kiscsajból ijedős nyuszi leszek. Zavarban vagyok, csak ülök és bámulok magam elé, amíg a nővérke és a szülei elrendezik a dolgait. Fél órája ülök így mozdulatlanul, mire végre kiürül a szoba, és ketten maradunk. Még mindig zavarban vagyok és egy hang sem jön ki a torkomon. Próbálom összeszedni a gondolataimat és a bátorságomat, de nem igazán akar sikerülni. Végül ő töri meg a csendet:
- Hogy hívnak?
- Timy. – Motyogom alig hallhatóan. – És téged?
- Szilveszter, a barátaimnak csak Sly.
- Sly. – Ismétlem meg önkéntelenül, ő meg csak mosolyog, és tovább kérdez.
- Hány éves vagy?
- 18. – Mostmár kicsit magabiztosabb vagyok. Meg sem várja, hogy visszakérdezzek, beszél tovább.
- Én is. Idén érettségizem. Gondolom Te is – bólintok. – Egyébként szép neved van, mondtam már?
- Nem, de köszönöm – mosolygok.
Egyre inkább feloldódok. Hallgatok, kérdezek, válaszolok. Látom, hogy már ő sem olyan feszült, nem is tudom mióta beszélgetünk már. Ő a gép mellett ül, én meg újra vízszintesbe helyezkedem, a telefonomat nyomogatom azzal a célzattal, hogy üzit küldjek néhány barátomnak, hogy tudják mi van velem.
Ijedtemben majdnem kiejtem, mikor elkezd rezegni, meg csörögni. Felveszem, és a legjobb barátom, Vic hangja köszön rám. Meglepődök, hiszen hetek óta nem beszéltünk, nem értem mi lehet olyan fontos, hogy felhívjon. Azt meg pláne nem értem, hogy miért menjek oda azonnal, hisz tudja, hogy kórházban vagyok. De nem érdekli. Nincs választásom, felkapom a cuccaimat, röviden vázolom a helyzetet Slynak. Felírom a számát, a biztonság kedvéért, és már száguldok lefelé a lépcsőn. Szerencsémre senkivel sem találkozom, aki kérdőre vonhatna. Kiérve az épületből felugrok az első buszra és irány a külváros. Fél óra múlva a második emeleti panellakásának ajtaján csöngetek. Hallom ahogyan elfordítja a zárban a kulcsot, és már bent is vagyok.
- Mi baj? – Kérdezem aggódva.
- Gáz van, elég nagy.
- És én hogyan segíthetnék?
- Velem kell jönnöd, te is veszélyben vagy.
- Nade... – Nem fejezhetem be. Ujját finoman ajkamra teszi.
- Majd később elmagyarázom. Induljunk!
A ház elé érve kocsiba szállunk, Vic a gázra lép. Nem sokkal később hangos kerékcsikorgás jelzi, hogy mögöttünk is igencsak sürgős valakinek. Naná, hiszen minket követnek.
Figyelembe se véve a sebességkorlátozást száguldunk végig a városon autók közt szlalomozva, piros lámpákon áthajtva. Egy szlalomozás és lámpaáthajtás között úgy gondolom ideje faggatóznom.
- Szóval kik is üldöznek? És, egyáltalán, hogy kerültem én ebbe bele?
- Beleköptem apád levesébe. Tudja hogy mi után kutatunk, és be akar záratni téged valahova, ahol soha nem találhatnálak meg. És azt nem viselném el. Ezért hívtalak magamhoz és ezért kell elrejtenem Téged.
- Tessék? Ezt most ugye nem mondod komolyan?
- őőő... de igen. Fontos vagy nekem. Azóta, hogy megismertelek.
- De...
- Ne! Eszedbe ne jusson bármit is mondani. Nagyon jól tudod, hogy értem, és igazán ideje néhány dolgot megtudnod. – Rendkívül ostoba fejet vághatok, mert mikor rámpillant, röhögésben tör ki, úgyhogy a változatosság kedvéért durcizok. Abbahagyja a röhögést, egy gyors pillantást vet rám, megsimítja az arcom és újra a vezetésre koncentrál. Figyelem a kezét, ahogyan a váltón pihen. Erős, és nem is tudom... biztonságot nyújtó. Persze érdekes ilyen dolgokon gondolkozni, mikor egy hatalmas, sötétített üvegű csodajárgány üldöz...
Már azt sem tudom merre megyünk, ismeretlen utakon járunk. Csak tudnám hová visz...
Akárhányszor azt hisszük végre leráztuk üldözőinket, valahonnan a semmiből mindig felbukkannak. Kétségbe esve nézek a mellettem ülő srácra. Még mindig nem értek semmit, de csöndben maradok.
Egy elhagyatott gyárépületnél járunk, valahol a város másik szélén, van némi előnyünk. Megkerüljük, elrejtjük az autót, gyalog indulunk tovább, előnyünket tovább növelve.
Villamosra szállunk. Ó ez is a legújabb szériagyártmány. Egyszerű, mégis látványos vonalak. Sárga. Mint évszázadok óta mindig. Rendes, tiszta. Talán ilyen is marad, még jó, hogy a vandalizmust sikerült megfékezni. Na meg persze a kompromisszumok. Nem jutok tovább a gondolatokban, Vic térít magamhoz.
- Na, még mindig érdekel, mi folyik itt?
- Mi? Jaa...perszehogy.
- Szóval apád is az elektromos kütyü után kutat, amivel repkedhet az időben. A probléma, hogy mi egy lépéssel mindig előrébb jártunk nála, és egyre többet tudtam meg a múltjából is.
- Na jó, ez nagyon vicces. Méghogy apám az, aki üldöz minket...
- Sejtettem, hogy ez lesz. De ez nem vicc. Ez az igazság. Neked volt egy tesód. Évekkel ezelőtt meghalt. Apád ellenségei ölték meg. És most tőlem akar megóvni Téged. Azt hiszi megöllek, mint valaki annak idején a tesódat. Nem tudja, hogy te is benne vagy a buliban.  De hidd el, nem tennék ilyet. Azt is tudod, miért nem, de szeretném ha mellettem lennél, mikor megtesszük az utolsó lépést, na meg persze azt sem szeretném, ha időközben apád megöletne engem, minket...
- Te nem vagy normális! – Fakadok ki.
- Ahogy gondolod...
- Egyáltalán hova megyünk?
- A régi általános sulidba. Ott van elrejtve a megoldás.
- Úristen... ez tényleg nem normális...
Némán ülünk tovább. A telefonomat babrálom, mint mindig, ha nem tudok mit kezdeni magammal. Hirtelen ötlettől vezérelve küldök egy sms-t Slynak, odahívom a régi sulihoz. Legalább valami értelmesnek tűnő ember is legyen velem.
Majdnem a végállomásnál szállunk le, onnan még 10 perc gyalog, Nagyot csodálkozom, mikor Sly vár ránk a bejáratnál. Hogy érhetett ide ilyen gyorsan? Kérdő pillantásomra a parkoló felé bök. Gondolhattam volna... Apuci kedvence a legújabb, egyedi formatervezésű csodajárgánnyal. Ja boccs...
Amíg Vic nyomában lépkedünk, elmesélem neki, mit is keresünk mi ott valójában. Szerencsémre nem néz futóbolondnak. Még csak az kellene, nem akarok ennél is jobban elrontani egy kezdődő barátságot. Már ha valaha is az lesz belőle.
Épp a suli belső udvarára néző külső folyosóján sétálunk végig, amikor Vic megtorpan és maga elé mutat a földre. Egy alig észrevehető felirat van a kőlapba karcolva: „A múltat soha nem változtathatod meg, de ahhoz, hogy a jövőd jobb legyen, a jelenben kell élned.”
- Már közel járunk. Érzem, s a felirat is ezt igazolja. – Suttog Vic izgatottan.
Lassan ránk is átragad izgatottsága és a felfedezés élménye. Bőrünkön érezzük annak az izének a közelségét. És még valamit. A veszélyt. Egyáltalán nem vagyok nyugodt, valami nem hagyja. Elérve a folyosó végét, Vicre pillantok, de ő gondolkodás nélkül elindul lefelé a lépcsőn az udvarra. Körben mindenhol épület határolja, régi verandás belső kertekre emlékeztet, amiket képeken láttam egyszer. Az egyik épület eresze alatt áll valaki, aki ismerősnek tűnik. Ahogy közeledünk, egyre inkább körvonalazódik alacsony, pocakos, s mégis izmos alakja. Már az ősz haját és bajszát is látom. Jellegzetes piros kabátjában, fekete nadrágjában áll és minket figyel. Értelmes, barna szeme most legkevésbé sem mosolyog cinkosan. Sőt. Gyilkosan izzik. Megijedek, megtorpanok. Nem, ez nem az én vicces, jókedvű apukám, aki néha olykor ideges és hülyeségek miatt veszekszik. Nem, ez az ember nem lehet ő...
Ügyet sem vet rám, most Vic és az a vacak az első. Döbbenten állok Slyba kapaszkodva. Ugye csak álmodom? Kérdezem magamtól.
Apu és Vic tőlünk távolabb állnak, így nem hallom miről beszélnek. De, hogy rólam is szó van, az tuti, mert egyik vagy másik néha rám sandít.
Csak a tesómra gondolok, akiről azt sem tudom milyen ember volt, na és hogy miért nem beszéltek nekem soha róla... Ha megtalálnánk azt a szerkezetet... de nem, a múltat akkor sem változtathatnám meg.
Hirtelen hangos szóváltásra leszek figyelmes. Apuék felé fordulok, Vic hadonászik felém, valami olyasmit jelez, hogy fussak. Na de hova, merre, és főleg miért? Nincs idő a tétovázásra. Az egyetlen lehetséges menekülési útvonal a drótkerítésen át.
Valami arra kényszerít, hogy futás közben még visszanézzek. A napfény megcsillan valami fekete acélszerűn apu kezében. Egy fegyver az. A pulzusom a kétszeresére ugrik, verejtékben úszom, ráz a hideg... és akkor vége... mindennek vége... a fegyver elsül. Hangja most is visszhangzik a fülemben, de én csak sikítok. A földre rogyok, ordítok, szememből patakzanak a könnyek. Valaki hátulról felsegít, letörli könnyeimet.
- Szedd össze magad! Rajta már nem segíthetsz! Fuss! – A szavak lassan, egyenként jutnak el az agyamig.
Még egy pillantást vetek a halott Vicre és megfeszítve minden izmomat futásnak eredek. Valahogy felmászok a kerítésre, de amikor leugranék, valami nem enged. A francba, beakadtam. Rángatom ahogyan tudom, de kevés az időm. Biztos vagyok benne, hogy a semmiből előlépő alakok apu emberei, és parancsot kaptak, hogy kövessenek. Abban is biztos vagyok, hogy apu a rossz lábával meg sem próbál követni, az embereire bízza elfogatásomat.
Nagy nehezen kiszabadulok a vendégmarasztaló drótok közül, és fogalmam sincs merre, de rohanok tovább.
Az összes erőm elfogyott, levegőt sem kapok, égnek az izmaim, de nem állhatok meg, futnom kell, nem adhatom fel.
Ájultan esek össze, végleg kimerültem. Mikor magamhoz térek valaki a karjaiban tart. Rángatózok, rugdalok, azt hiszem elfogtak. De a két erős kéz lefog, és ismerős hang csendül:
- Héé, nyugi! Én vagyok az, Sly. Ne aggódj, biztonságban vagy. – Végre az arcát is meglátom, mosolyog, visszamosolygok. – Ideje visszamennünk a kórházba, már biztosan keresnek minket.
- Nem, nem mehetek oda! Apu biztos rám talál.
- Miatta ne aggódj, nem fog bántani, nem is akart soha.
- De megölte a legjobb barátomat! Hogyan nézhetnék a szemébe ezek után? – Tiltakozok tovább kétségbeesetten.
- Vic jól van, nem halt meg. Sok vért vesztett ugyan, de már kórházban van.
- Hála az égnek! – Könnyebbülök meg. – Akkor menjünk. De apunak ajánlom, hogy egy darabig ne kerüljön a szemem elé...
- Én azt hiszem az egész egy nagy félreértés. Mindketten a másikról hitték, hogy bántani akar Téged, és elvenni a másiktól.
- Talán. De idő kell, hogy ezt feldolgozzam.
Sly támogatóan karolja át a derekam, én meg az övébe kapaszkodok, magamtól nem bírnék megállni a lábamon.
Nem tudom miért, de lecsúsztatom a kezem, és az övét keresem, hogy ujjaimat összekulcsolhassam az övéivel. Rám néz, de nem szól semmit, mosolyog, megszorítja a kezemet. Mostmár nem engedem el soha, soha többet.
Az autóban ülünk, újra az „ufó-kórház” felé tartunk. Furcsa. Néhány órával korábban valaki más mellett ültem, valaki más kezét nézegettem. Az érzés azonban nem változott, csak a személy, na meg a helyzet. Nem gondolkozok, csak a kezemet az övére teszem. Mennyivel másabb lenne a helyzet, ha ugyanezt megteszem előbb, csak valaki mással... de nem fontos mi lenne, csak az ami most van. Mosolyogva nézem, mennyivel kisebb a kezem. Szinte elveszik az övé mellett. Érzem, tudom, hogy végre teljesen biztonságban vagyok. De ez egy más biztonság. A szerelem, a nyugalom biztonsága.
Kórházi szoba újra a maga fehér nyugodtságával. Ő újra a gép előtt ül, én az ölében fekszem, simogatja a hajam, szól a zene, és ismét a telefonnal játszom. Amikor megszólal valami...
A szobámban fekszem, a falra ragasztott Eminem poszterekkel nézek farkasszemet, miközben Charlie – Játszom ahogyan lélegzem című számának első versszakai szólnak a párnám alól. A mobilom ébresztője.
Az egészet álmodtam. Nincs kórház, nincs üldözés, apu normális és nem akar bezárni sem megölni, a tesóm éli életét, Sly továbbra sem tudja hogy a világon vagyok és Vic... nos igen, ő is csak álom volt.
Az álomtól még részegen mászok le a létrán, és egykedvűen vetem bele magam a hétköznapok unalmas eseményeibe, és azon gondolkozom, hogyan is írhatnám le az utóbbi éjszakák zaklatott álmait egyetlen történetben...

2006.12.10.