Talán felnőttem, egyre több az elvárás,
De nem vagyok más belül, csak egy gyerek,
Ki nyüszít, ha messzire viszed játékát,
S önző módon magának akar mindent.

De megunom, s mindig kell valami más,
Amit majd úgyanúgy eldobhatok,
Érdeklődve szemlélem a zuhanást,
És elfordulva új játékba fogok.

Hagyd, hogy önző legyek, de közben jól figyelj,
Soha ne egyszerre add mit akarok,
Játszd a játékot, és kövess amíg lehet,
Lassan megérted, mik is a szabályok.

Tégy úgy, mintha sohasem érhetnélek el,
S én teljes erőmből harcolni fogok,
Mindig adj magadból egy újabb részletet,
S én majd mindig többet akarok.

Egy rezdülésemből tudd, hogy épp mit érzek,
Figyelj engem, s ne a szavakat halld,
Szelidíts meg, ahogy senki még előtted,
Hogy szívemet egyszer magadénak valld.

2009.02.04.

Szerző: Morgan Burnley  2009.02.04. 21:19 2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amateurwriters.blog.hu/api/trackback/id/tr70923225

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

TAJ 2009.02.05. 09:51:29

Kis elemzés; első vsz. tök korrekt, szerintem nagyon sokan így éreznek, mikor a kor megköveteli tőlünk a felnőttséget, de valami veszettül taszít ettől.

2. nekem inkább ilyen átvezetőnek tűnik, mert a többi rész már egy összefüggő gondolat, egy élet, egy kapcsolat, amiről az jut eszembe mint a lángoló szerelmesek illetve a már befásult házasok közti viszony. Utóbbiaknál már véget ért az általad említett 'játék'.

Tökjó, tök elgondolkodtató. Grat!

Morgan Burnley 2009.02.05. 09:58:46

Igen, az első vszak kicsit elüt a többitől, őszintén szólva nem direkt, de amolyan bevezető szerepe lett így.

Örülök, hogy tetszik :)
süti beállítások módosítása