17 éves voltam, amikor az egész életem megváltozott. Már a november is jeges hideggel köszöntött ránk, mintha előre sejtett volna valamit a levegőben lappangó tragédiából.
Napsütötte novemberi szombat délután volt, bár a hőmérő higanyszála nem akaródzott 3-4 fok fölé kúszni. Ahogy kipattant a szemem, egyből arra gondoltam, milyen jó is lenne korcsolyázni egyet, csak úgy, szórakozásból, kemény edzés nélkül. A következő gondolatom Aliz volt. Régen minden szabad percünket együtt töltöttük, de a dolgok megváltoztak. Ahogyan mi is. Azt hiszem kezdtünk felnőni. Úgy éreztem adnom kell esélyt magunknak, nem hagyhattam annyi évi barátságot kárba veszni.
Felkaptam magamra néhány ruhát, a konyhában bekaptam pár falatot, és korcsolyával a kezemben a már jól ismert útvonalon Alizék házához siettem. Édesanyja nyitott ajtót. Meglepődött, hisz rég látott már, de mosolyogva tessékelt be az ajtón.
- Aliz a szobájában van. – Mondta meg sem várva kérdésemet.
- Köszönöm! – És már a lépcső tetején voltam. Kicsit kifújtam magam, majd bekopogtam.
- Gyere! – Alig ismertem rá a hangjára... Benyitottam.
- Sziaa! – Köszöntem vidáman.
- Szia! – Nézett meglepetten nagy kerek szemeivel. A számítógépnél ült éppen. – Hát te mit keresel itt?
- Érted jöttem! – Még mindig nagy kérdő szemekkel nézett, belőlem meg dőlt a szó. Biztos voltam benne, hogy ez az egyetlen dolog, amivel elcsalhatom otthonról. Tudtam, hogy sokat betegeskedett, de a jó levegő biztos jót tesz neki – gondoltam. És persze az a sok szép közös emlék...
Végre sikerült rávennem, hogy velem tartson. Kifelé menet a mamája hálásan mosolygott rám.
Vidáman, korcsolyánkat lóbálva sétáltunk ki a befagyott tóhoz. Mindigis ez volt a kedvenc helyünk.
Bár én akkor már egy ideje profi szinten gyorskorcsolyáztam, mégsem tágított mellőlem soha, Ő is lehetett volna az, tehetséges volt, nagyon tehetséges, de a betegeskedései miatt nem vállalta. Engem viszont az első perctől kezdve támogatott. Életvidámnak és mosolygósnak ismerte mindenki. Egészen addig a télig...
Azon a szombaton tehát minden olyan volt, mint régen, amikor kicsik voltunk. Nagyokat estünk, nevettünk, és újra a régi tüzet láttam égni a szemeiben. Sápadt arcocskája kipirult a hidegtől és a mozgástól. Alig siklottunk végig párszor a tavon – melyet fák öleltek körül, és csak az találhatta meg, aki tudta hol keresse – mikor remegő hangon megszólalt:
- Dávid! – zihálta kimerülten – Nem bírom...muszáj leülnöm...
- Dehát... még csak fél órája vagyunk itt... – ütköztem meg.
- Értsd meg kérlek... nem megy... – Mérhetetlen szomorúság volt a hangjában.
- Jól van, megértettem. – Adtam meg magam.
Egy padhoz segítettem, ahol a cuccaink voltak, és leültünk. Miközben a korcsolyákat csatoltuk le, felém fordulva így szólt:
- Dávid... el kell.. mondanom neked... valamit... – Remegett, de nem csak a hangja, azt hittem fázik.
- Mondd csak bátran! – Mosolyogtam kedvesen.
- Nézz a szemembe! – fáradtan csillogó zöld szemébe néztem, és éreztem, hogy nem lesz jó amit mondani akar... – Tudod, hogy mostanában sokat betegeskedtem...
- Igen, ezt tudom, de...
- Ne szakíts félbe! – emelte fel apró ujjacskáját – Én már... én már soha többé nem leszek egészséges, talán csak néhány hetem van hátra...
Hitetlenkedve néztem rá. A szavak lassan, nagyon lassan jutottak el a tudatomig... akkor aztán kimondtam az első dolgot ami eszembe jutott:
- Hazudsz! – suttogtam némán – Hazudsz! HAZUDSZ! – A végén szinte már üvöltöttem.
Azt sem tudtam mit csinálok, csak felpattantam és teljes erőmből futni kezdtem a fák között. A szemében csillogó könnyek, mint apró üvegszilánkok kísértettek, és minden lépésnél egy újabb fúródott a szívembe. Mégis minél messzebb akartam kerülni tőle. Nem akartam látni azt a smaragdzöld szempárt, azt a mosolyra húzódó édes ajkat, azt a szép, betegségtől megtört arcot.
A futástól végleg kimerülten, távol mindentől, az erdő belsejében, ahol senki sem találhatott meg, a hóba rogytam, és szégyen szemre eleredtek a könnyeim.
Nem tudom meddig térdeltem a hóban, de felettem az ég sötétedni kezdett, és a tagjaim is elgémberedtek a hidegtől, ideje volt hazamennem. Akkor vettem észre, hogy a korcsolyám a tónál maradt. Odamenni nem sok értelme lett volna, mert tuti, hogy nem lett volna ott. Bíztam benne, hogy Aliz vette magához, és nem valaki más.
Lassan hazafelé indultam, bár nem volt könnyű a koromsötét erdőben tájékozódni. Csak sejtettem, merre van a helyes út. Szerencsére nem tévedtem el annyira. A házunktól pár utcányira megálltam, és rendeztem a vonásaimat, hogy megússzam anyám faggatózását, de a vidám vigyor nem sikerülhetett valami jól, mert ahogy beléptem a házba, anyu rögtön lecsapott:
- Mi a baj? Miért vágsz ilyen képet?
- Semmi. Hagyj most békén.
- Látom, hogy semmi. Na mondd már, ne kéresd magad!
- Mondom, hogy hagyj békén! Nem akarok beszélgetni, felfogtad? – Azzal faképnél hagytam. Végülis ő is jobbnak látta így.
Magamra zártam az ajtót, beültem a legsötétebb sarokba, bár előtte behúztam a függönyöket. Nem akartam fényt, nem akartam látni, hallani, érezni. Csak a torkomat fojtogató sírás, és a szívemben érzett fájdalom maradt. Halk szavai vad hullámokként ostromolták agyamat, visszhangot verve, akárhányszor nekicsapódtak. Szenvedtem, és nem tettem ellene semmit.
Napokig tengődtem így. Nem szóltam senkihez, csak anyámhoz, ha néha felhozta a kajámat – amihez alig nyúltam hozzá - , de vele is hideg voltam, bunkó és elutasító. Minden kérdését elhárítottam, nem akartam beszélni róla, pedig jobb lett volna. Sokkal jobb. Időm 99%-át így, magam elé meredve töltöttem, nem jártam suliba, sem edzésre. Jó úton haladtam saját magam tönkretételéhez.
Azt hittem csak én szenvedhetek, csak nekem lehet rossz, csak engem bántanak. Az eszembe sem jutott, Aliz hogyan érezheti magát, pláne azok után, ahogy viselkedtem vele Én... aki állítólag a legjobb barátja voltam. Így utólag jól felképeltem volna magam...
Néhány nappal a történtek után, mikor volt erőm tisztán gondolkodni, mikor kipihentem azokat az éjszakákat, melyeket sírással töltöttem, rájöttem, nincs értelme elzárkóznom a világ elől, attól nem fog kevésbé fájni, és csak elvesztegetem azt az időt, amit vele tölthetek még. De még nem voltam felkészülve rá, hogy szemtől szembe találkozzak vele. Akárhányszor megláttam a suliban, elfordultam, hogy ne láthassa a könnyeimet, nem akartam gyengének láttatni magam, pedig világos volt, mint a nap.
Időközben el kellett kezdenem az országos ifjúsági bajnokságra a felkészülést, mert a nyakamon volt nagyon. December elején rendezték, és november közepét írtunk.
Az edzéseken csak fél szívvel vettem részt, noha jól tudtam, esélyem van az aranyéremre. Egyetlen riválisom volt, aki elvehette tőlem...
Minden nap, suli után a csarnokba mentem, késő estig ott voltam, és láttam Alizt a nézőtéren. Távolról figyelt. Én pedig végignéztem napról napra, hogyan lesz egyre gyengébb és sápadtabb. És ez erőt adott nekem, hogy ne adjam fel, küzdjek helyette is. De mikor kiléptem a csarnokból, ő sosem várt rám, úgy, mint valamikor régen. Azt hiszem látta mennyire kikészültem, és nem akart még több fájdalmat okozni. Nehéz szívvel vágtam neki a hazafelé vezető útnak.
1 héttel a nagy verseny előtt hazafelé tartottam edzésről. Aggódtam, Aliz aznap nem volt ott. Jeges félelem markolt a szívembe, s nem is volt egészen alaptalan. Anyám hívott a mobilomon, hogy elmondja, Aliz nincs jól, nem tud felkelni az ágyból, folyton engem akar látni. Tudtam hogy el fog jönni ez a nap, de ez túl hamar volt, nem voltam felkészülve, és mégis az volt az első gondolatom, hogy látnom kell őt, ha utoljára is... Minden bátorságomra szükségem volt. Az anyukája nem szólt semmit, csak beengedett. Szemében láttam a fájdalmat, beletörődést, és a hálát, amiért elmentem.
Aliz ajtaja előtt megálltam, a torkomat fojtogató sírást lenyeltem, mély levegőt vettem, mosolyt varázsoltam az arcomra és beléptem.
- Szia! – köszönt erőtlenül, s minden erejére szüksége volt, hogy mosolyogjon.
- Szia! – Végre megtört bennem a jég, már nem kényszeredetten mosolyogtam, hanem bíztatóan, reményt keltve. Ez volt az utolsó amibe kapaszkodhattam... – Hogy vagy?
- Jól...köszi... – Láttam az arcán, hogy hazudik. Minden egyes szót hatalmas megerőltetéssel tudott csak kimondani.
- Na jó, nem ez volt a legjobb kérdés...
- Semmi baj. Örülök, hogy itt vagy. – Olyan rossz volt őt így látnom...
- Csitt, ne beszélj. – Intettem le.
Leültem az ágya szélére. Némán néztük egymást. Csak a szemünkkel beszélgettünk, és így, szavak nélkül is tökéletesen megértettük egymást. Hihetetlen fájdalmat és hálát olvastam ki az övéből, és azt, hogy nem haragszik a viselkedésem miatt, nekem mégis bűntudatom volt. Hogyan hagyhattam magára annyi ideig? Nem foghattam fel...
Nem sokkal később az anyja jelent meg az ajtóban egy tálcával, rajta Aliz vacsorájával.
- Majd én... – Vettem ki a kezéből. Bólintott és kiment.
Az ágy melletti szekrényre tettem a tálcát, kezembe vettem a leveses tányért, és lassan, falatonként szájához emeltem a kanalat... Végtelenül kiszolgáltatott volt. Hatalmas párnái közül alig látszott ki, a fejét felemelni is alig volt ereje. Én pedig némán etettem, és arra gondoltam, végre visszafizethetem a tartozásomat, tehetek érte valamit, védhetem, támogathatom, mellette lehetek.
Alig fejezte be az evést, el is szundított. Vetettem rá egy utolsó pillantást, megsimogattam a fejét, adtam egy puszit a homlokára, és fülébe súgtam:
- Jól van Bogár, légy erős! Holnap újra eljövök.
Úgy is tettem. Minden szabad percemet vele töltöttem. Etettem, itattam, ha aludt, vigyáztam az álmát, mikor azt bizonygatta, ha ággyal együtt viszik is, de ott lesz a versenyen, csak vigyorogtam, és biztosítottam róla, hogy úgy is lesz. Bármit megadtam volna, hogy boldognak lássam. Tudtam, meg kell nyernem a versenyt. Neki, érte, miatta.
Ahogyan hazafelé sétáltam tőlük, patakokként folytak végig arcomon a könnyek. A jeges szél pedig arcomra fagyasztotta, mintegy bizonyítékként, hogy hiába a kemény külső, a magabiztos mosoly, legbelül mégiscsak érző, sőt sebezhető szivet takar.
Eljött hát a verseny napja. Különösen hideg decemberi szombat volt, teljesen szétfagyott az arcom, mire hozzájuk értem. Gondoltam bekukkantok még a verseny előtt. Arca falnál is fehérebb volt, szeméből kialudt az a régi fény. Elszorult a szívem.
- Beugrottam, hogy ágyastul magammal vigyelek. – viccelődtem. Alig láthatóan mosolygott.
- Tudtam, hogy így lesz. – préselte ki magából.
Leültem mellé, és forró homlokát simogattam. Kezét megpróbálta felemelni, de csak nagy nehezen sikerült neki, minden egyes centiméter, amellyel közelebb került az éjjeliszekrényhez újabb és újabb fájdalomhullámmal söpört végig arcán, de nem engedte, hogy segítsek. Mindig büszke volt... Hosszú perceknek tűnő másodpercig tapogatózott valami után, míg végül megakadt rajta a keze, és lassan, finoman az enyémbe csúsztatta. Ujjainak hideg érintésétől megborzongtam.
Kinyitottam a markomat, tenyeremen egy ezüst szivecske csillogott, láncra fűzve. Ez volt a kedvenc medálja, még a szüleitől kapta valamikor, nagyon régen. Kérdően néztem rá.
- A Tied... ezt... Neked... akartam... adni. A lánc... a Te... nyakadra... van... csináltatva... elküldtem... anyut... az ékszerészhez... – lassan, szaggatottan, erőlködve suttogott, el akartam csitítani, de nem hagyta - ... Azt... szeretném... ha... hordanád... és... mindig... eszedbe... jutnék... róla... – Ekkor kicsordultak a könnyeim, büszkeség ide vagy oda – Hé... ne sírj már! Légy... erős... látod... én is... az vagyok... Itt foglak... várni... a verseny... után... menj... el ne késs... és... nyerd meg... nekem! – Többet nem tudott mondani, elfogyott az ereje. Jéghideg kezét még mindig szorongattam. Csukva volt a szeme, mégis tudtam, hogy csak alszik. Elbúcsúztam tőle:
- Bogár...nagyon szeretlek...tudom, hogy lélekben velem leszel. Megnyerem neked a versenyt, ígérem! – Elcsuklott a hangom. Úgy éreztem most végleg búcsúzom, gyötört a balsejtelem, de nem maradhattam.
Ezúttal azonban nem a homlokára adtam puszit, hanem a szájára... nem tudom mi volt az, ami azt súgta, helyesen teszem. Tudtam, hogy soha senkit nem fogok úgy szeretni mint őt...
Hangtalanul kiosontam a szobából. Könnyeimet törölgetve nyakamba akasztottam a láncot, és a csarnokba siettem.
Már mindenki rám várt. Az edzőm el sem tudta képzelni hol jártam. Hamarosan én következtem és még a bemelegítésen sem volta túl.
A papírformának megfelelően bejutottam az esti döntőbe. Mindenki boldog, és büszke volt rám, én viszont nem tudtam örülni. Nem érdekelt semmi.
- Ezaz fiam! Látod, így kell ezt csinálni! – Veregetett vállon az edzőm.
- Aha. – Nyögtem csüggedten.
- Mi van? Örülnöd kéne, bejutottál a döntőbe! Ez nagy dolog ám!
- Aha. – Csillogtattam tovább szókincsemet.
- Na, menj inkább készülni a döntőre!
A döntőt jó 1 óra múlva rendezték, de fejben még mindig nem voltam ott. Egyre közeledett a cél, én viszont csak a második voltam, jóval lemaradva. Hirtelen Aliz arca rémlett fel előttem. Az életvidám, mosolygós, csillogó szemű arc. Megértettem az üzenetet: Küzdj!
Minden maradék erőmet összeszedve ellenfelem nyomába eredtem. Szinte egyszerre léptük át a célvonalat... a bírók nekem ítélték az aranyat.
Boldognak kellett volna lennem, de én halálosan fáradt voltam, és csak Alizt akartam látni, de a tömeg csak éljenzett, mindenki gratulált, nem tudtam kiszabadulni karmaik közül. Kétségbeesetten kutattam a medál után. Mikor megéreztem az ezüst hideg érintését a bőrömön, tudtam, hogy mindennek vége... Nem csak látomás volt hát, így üzent nekem, hogy ne adjam fel, mert neki már nem volt ereje küzdeni, nem tudott megvárni, ahogyan ígérte, ő nem tartotta be a szavát, és ezért gyűlöltem, fájt, rettenetesen fájt, hogy elhagyott. Látnom kellett őt, mégegyszer... utoljára...
- Engedjetek! El az utamból! Hagyjatok már! – Kiabáltam, miközben magamtól mindenkit ellökve kitörtem az ördögi körből. Nem törődtem sem az edzővel, se a szüleimmel, se a győzelemmel, csak futottam. Alizékhoz érve már alig kaptam levegőt, de nem állhattam meg.
Megint az anyukája nyitott ajtót. Arca könnyekben ázott. Tudtam ugyan, hogy elkéstem, de a saját szememmel kellett látnom. Szinte berontottam a szobába. Kis teste élettelenül feküdt előttem. Leroskadtam az ágya mellé. Sírni szerettem volna, kiabálni... de nem tudtam. Elapadtak a könnyeim, és a torkomra forrt minden. Még egyszer megnéztem az arcát, hogy örökre emlékeimbe véssem cinkos mosolyát a szája sarkában, és nyugodt, oly jól ismert vonásait.
Álmában ment el, legalább akkor nem szenvedett már.
Az előszobában részvétet nyilvánítottam a szüleinek, de igazából nem voltak hozzá megfelelő szavaim.
- Várunk a temetésen. – Búcsúztak.
Hát persze. A temetés. Ott kellett lennem, el kellett köszönnöm tőle, de nem tudtam, lesz-e hozzá elég erőm.
Elindultam, magam sem tudtam merre. Valahogy annál a kis tavacskánál kötöttem ki. Az egyetlen hely, melynek minden rezdülése, sóhaja őt idézte fel, ahol annyi időt töltöttünk együtt, ahol felnőttünk, ahol elkezdődött az életünk, és ahol magányosan álltam, s végleg magam mögött hagytam a gyerekkort. Felnéztem az égre, talán onnan vártam választ a kérdéseimre, a kétségeimre, a fájdalmaimra. De senki nem segíthetett.
Azon a napon egy darabot elveszítettem magamból, és azóta sem találtam meg. Korcsolya soha többé nem volt a lábamon, pedig az volt az egyetlen, amibe menekülhettem volna, amiről tudtam, nem akarná, hogy abbahagyjam. Nélküle azonban már semmi sem volt a régi...
2007.01.29.
áziskéséssel ugyan, de örömmel tudatjuk Veletek, hogy ismét egy évvel öregebbek lettünk. Az AWF augusztus 2-án ünnepelte 2. születésnapját, és ez alkalomból szeretnénk megköszönni azoknak, akik hozzájárultak a blog fenntartásához. Reméljük, a jövőben újra felpörögnek az események és újabb tagokat köszönthetünk majd. Addig is további kellemes időtöltést és jó alkotást kívánunk Nektek!
.jpg)
Kedves Szerzőtársak, Olvasók!
Utolsó kommentek